A média húsvéti fekete humora

A legcsúfabb húsvéti tréfával, amelyre igazán nem szolgáltunk rá, két közszolgálati csatorna, az m1 és a Duna TV kínált meg bennünket a hét végén. Húsvétvasárnap este fél tíz után egy adóvégrehajtóról és egy banki végrehajtóról szóló filmből lehetett válogatni, pont most, amikor kilencvenezer számlára bocsátott ki inkasszót az APEH az előző hetekben. Aki a fenti produkcióktól – főleg a lengyel film lábszagú, ám vérfagyasztó realizmusától – sokkos állapotba került, lazíthatott a Viasat3 Halottkém című sorozatának sokkal megnyugtatóbb friss epizódjával, később pedig a Hannibal Lecter ifjúkoráról szóló, szintén derűs alkotással. Hasonló vidám, békés ünnepeket kívánunk ezúton a kedves szerkesztőknek is!
A szandálos filmek – az ATV-n sugárzott, kétrészes János evangéliuma kivételével – eltűntek a húsvéti kínálatból, és harmatos másodvonalbeli szerelmes filmek, valamint humorosnak és meghatónak szánt családi filmek jelentkeztek helyettük már szombat este. Ha hétfőn adnak ilyesmit, még elmegy, de a feltámadás estéjén ez súlyos koncepciótévesztés. A húsvéti fekete humor kategóriába illeszkedik az a műsorcsere is, amelynek eredményeképpen a Dávid Katalin művészettörténészről sugárzott remek portréfilmet egy hirtelen mozdulattal felcserélték egy másikkal, így a tekintélyes baráti kör és a rajongók lemaradtak róla, mert ők ugye többnyire nem kattintgatós, hanem aláhúzós, rákészülős tévénézők. Dávid Katalin az élete, munkája és barátságai kapcsán épp arról beszélt, ami a húsvét mondandója is, hogy az ember az örökös ellehetetlenítések közepette is képes lehet arra, hogy újra meg újra talpra álljon, friss ösvényt taposson ki, vagyis a halálból feltámadjon, sorsát ne személyes tragédiaként, hanem isteni adományként élje meg, s a jelekre, lehetőségekre figyelve egyre inkább saját maga legyen. Dávid Katalin élete fordulópontjai kapcsán kereszténységét többek közt azzal hangsúlyozta, hogy elmondta, az évtizedek alatt számos olyan emberrel kötött életre szóló barátságot, aki a kereszténységtől eltérő eszméket vallott, mégis találtak közös értékeket, közös célokat. Baráti körébe olyanok is tartoznak, akik a rendszerváltozás táján az SZDSZ vagy az MDF meghatározó alakjai voltak. Mint mondta, Antall József őt is felkérte arra, hogy képviselőjelölt legyen, de mint a maga útját járó, mindig a maga meggyőződését követő ember, úgy gondolta, nincs helye a parlamenti padsorokban.
Sok történet mellett valami különöset, talán botrányosat is elmondott magáról. Amikor a hazahozott Szent Korona helyét alakította ki kollégáival, egy pillanatban, amikor senki nem figyelt, lekapta kezéről a kötelező cérnakesztyűt, amely nélkül nem érinthették meg a koronaékszereket az előírás szerint, és a fejére tette a koronát. Huncut, kislányos mosollyal kommentálta a filmben, hogy akkor úgy gondolta, neki ez jár. S hát az elhangzottakkal nehéz mit kezdeni. Ő az utolsók egyike, akiről ilyesmit sokan feltételeztek volna, őszintesége azonban, amellyel nem akarja magát szebbnek, jobbnak mutatni, mint amilyen, mégis csak üde, biztató, friss szél a magyar képernyőn. A film végén megejtő őszinteséggel beszél generációjáról is, amelyet mi, fiatalabbak, akik nem éltünk a diktatúra legfullasztóbb éveiben, sokkal könnyebben mentenénk fel akkori tettei, kompromisszumai erkölcsi súlya alól, mint azt maga Dávid Katalin teszi.
(Dávid Katalin művészettörténész, m2, április 7., 20.50.)