A titok kulcsa

Olvasgatom Ilia Mihály, a korszakos szerkesztő és irodalomszervező internetes rovatát a barkaonline.hu honlapon, s mind jobban forr bennem az epe. Kétségkívül hiányzik belőlem ez a sztoikus higgadtság, amely a szerzőnek a sajátja: már birtokában van a felháborodáson túli életbölcsességnek, de még innen a mindenre legyintő cinizmuson. Ilia, a szegedi Tiszatáj folyóirat valamikori legendás főszerkesztője azt taglalja: az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától megkapott iratok tanúsága szerint miként figyelte meg a kádári titkosszolgálat. Banális történetek ezek, mégis a diktatúra lényegéről beszélnek: a hétköznapi fasizmus után a hétköznapi kommunizmusról. Az egészet pedig a „kommunistázás” álszent és hazug gyűjtőfogalmával le lehet ugyan söpörni az asztalról, ám a részletek égbe-kiáltanak.
Ilia fontos ellenség volt: kétezer oldalnyi anyagot kapott valahai ténykedéséről, összesen 39 besúgó ügyködött a megfigyelésén. Mint írja, nem szívesen rágja át magát a lehangoló kásahegyen, inkább lábtartónak használja az íróasztala alatt. Jó szerkesztőként mégis bele-beleolvas, s kénytelen szembesülni vele, hogy három helyen is lehallgatták: otthon, a folyóirat szerkesztőségében és az egyetemen.
A ketyerét beszerelő szakemberek „társadalmi kapcsolatát”, akik konspiratívan átadták a kulcsokat, az áldemokrácia máig kitörli a szövegből, ellentétben a tüsténkedő hadnagyokkal meg őrnagyokkal, akikben Ilia tanítványait ismeri fel. A fontoskodó brigád éjfélkor kezdi az akciót. Az utókor ott már kínjában röhögni kezd, mikor azt olvassa: „Zavaró körülmény esetén a biztosítók az alábbi hívást adják: Fecske! Repüljön a fészekbe!” A titkosszolgák a lehallgatást finomkodva rendszabálynak nevezik. Az egyetemi machinációknál is volt társadalmi kapcsolat, aki kulcsokkal szolgált, de 1987-ben már kiiktatják a rendszerből: egyszerűen besétálnak az egyetemre este tízkor. „Az épületbe és a célhelyre való bejutáshoz rendelkezünk kulcsokkal. A rövid időre történő behatolás miatt eltekintünk a dékántól való kulcskéréstől. A dékánt arról tájékoztatjuk, hogy figyelési feladat végrehajtása miatt egy-két este megjelenünk az épületben.” Az embernek még húsz év után is kinyílik a zsebében a svájci bicska.
A lakás kulcsainak megszerzése nehezebb volt: itt nem működött hivatalos kapcsolat. Először a gyerekek osztályfőnökével akarják ellopatni a kulcsot (!), majd a feleség táskájából a tantestület hithű MSZMP-tagjai által. Itt már árad a mocsok. Az akció sikerült, de még kellett hozzá egy rádiós szerkesztő is, aki meglátogatta Iliát a lakásán, s jelentése mellé megrajzolta a lakás beosztását, megjelölve azt is, hogy a célszemély melyik szobában szokott tartózkodni. A háromszorosan lehallgatott szerkesztő ma sem tudja, hogy a két munkahelye mellett a lakásáról is kiszerelték-e a „rendszabályt” …
A titok kulcsa csak látszólag van a mi kezünkben. Mit ér a kétezer oldalnyi iratanyag, ha semmiféle jogi vagy erkölcsi következménye nincs? A Cég a rendszerváltozáskor éppúgy átvette a régi szakembereket, szerelőket és szereltetőket, mint a kommunisták a kisnyilasokat. Ma sem tudjuk, milyen szerepet játszottak például az elnöki amnesztiával elkent taxisblokádban, s milyet játszanak a mai napig. Hogy zajlik vajon manapság egy konspiratív lehallgatás, s kik a mai, demokratikus „társadalmi kapcsolatok”? S vajon egytől egyig új káderek ők, vagy vannak átfedések a régi kipróbáltakkal? Lopatnak-e kulcsot a gyerektől, információt, személyes adatot tőlünk? Ilia Mihály jó dramaturg: internetes naplója ott kezd érdekessé válni, ahol véget ér.