Az utolsó szó jogán

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Futottak még hír: három délkelet-ázsiai ország, Indonézia, Malajzia és Brunei aláírta a Heart of Borneo Actet, a Borneó Szíve egyezményt. A szándéknyilatkozat a három ország határmezsgyéjén található hegyvidék őserdeit hivatott megmenteni az egyébiránt karmikusan kódolt pusztulástól. Kétszázezer négyzetkilométernyi, vagyis két magyarországnyi terület vált elvileg védhetővé. Jó jel, hogy az aláírók az egyezmény keretében egy másfél millió hektáros kínai olajpálma-ültetvénynek is nemet mondtak, s jó jel, hogy az aláírók: magas felek.
Az, hogy három demokráciadeficittel, illetve impulzívan intenzív gazdasági növekedéssel rendelkező állam eljutott ide, a nemzetközi természetvédelem egyik legnagyobb sikere az utóbbi évtizedben.
A harmadik világban sok helyütt a természetvédelmet mindmáig, akárcsak olykor a jószolgálati, karitatív munkát is, a kolonialista, imperialista, gyarmatosító akarat fedőtevékenységeként értelmezik. A viszonylag friss függetlenségű államok meglehetősen idegesek, ha túlzottan jót akarnak nekik. Nem kérnek a „lekezelő” segélyszervezetek könyöradományaiból s a nyugati természetvédők jó tanácsaiból. Az amazóniai vagy indonéziai őserdőkért érzett nyugati aggodalmakat egyrészt álszentnek tartják – a nyugati civilizáció globális környezetpusztítására hivatkozva –, másrészt beavatkozásnak a belügyeikbe, a szuverenitásuk megsértésének. A nagy mellény mögött persze legtöbbször nem valamiféle nemesebb értékrend, hanem csak a „de szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni” vágya áll. A fogyasztói társadalom csak addig bűnös, amíg nem részesülsz a javaiból. A javak újraelosztásáért folytatott gigantikus pókerjátszmában a harmadik világ újgazdag és még szegény államainak a környezetpusztítás olykor éppúgy adu, mint Kim Dzsongilnek vagy Ahmadinezsádnak az atom, illetve a kínai diplomáciának az emberi jogok helyzete. Jó, lemondunk az atomról, enyhítünk a fojtáson, de fizessétek meg. Ha nektek az a heppetek, a passziótok, a hobbitok, hogy mi ne atomfegyverkezzünk, és nálunk ne legyenek politikai foglyok, esetleg maradjanak meg az őserdőink, akkor tessék tejelni. Ez a cinizmus nem veszi tudomásul, hogy a Nyugat által vallott értékek részint egyetemlegesek. Ha egy ország a saját népét vagy a saját környezetét pusztán túsznak tekinti egy nagy nemzetközi játszmában, az mindenekelőtt a túszejtők és nem a potenciális túszszabadítók problémája.
Ezért kardinális jelentőségű a Borneó Szíve dekrétum. Az indonéz, maláj és brunei vezetők maguk határoztak így, igaz, a Természetvédelmi Világalap (WWF) és a Greenpeace iniciatíváitól vezéreltetve. A Heart of Borneo Act a természetvédelmet a Dian Fossey-féle magaslatról a tárgyalóasztal szintjére helyezi át, oda, ahová való. Akárhány Teréz anya se tudja intézményesen szervezett és politikailag akart szociálpolitika nélkül legyőzni a szegénységet, és hiába terem minden bokorban egy-egy Dian Fossey vagy Attenborough, intézményesen szervezett és politikailag akart természetvédelem nélkül az ökológiai balsors mindenképpen beteljesül. A Borneó Szíve dekrétum sokak szerint az utolsó előtti pillanatban meghozott jó döntés. Vagy már az utolsó utáni pillanatban vagyunk?
Nevéből fakadva a Borneó Szíve dekrétum nem érinti Borneó fejlesztésre szánt sík vidéki területeit. Az indonéz kormány ugyanavval a svunggal, amellyel a fentebbi okmányt aláírta, ugyancsak a környezetvédelem égisze alatt – az újra felhasználható energia nagyobb hányadáért küzdve – mintegy ötmillió hektár őserdő kiirtásáról is döntött. Az őserdő helyén olajpálma-ültetvény lesz, ökológiai sivatag. Az utolsó utáni pillanat Szumátra, Celebesz és a Fülöp-szigetek legtöbb helyén már bekövetkezett: az őserdő vagy teljességgel eltűnt, vagy degradált, mozaikszerű foltokba szorult vissza.
Bizony, bizony: az utolsó utáni pillanatban élünk valamennyien, e pillanat túlélői vagyunk, katasztrófaturisták a saját bolygónkon. S hogy mennyi ideje tart ez az utolsó utáni pillanat? Időszámítás kérdése. 1850 körül a teljes amerikai madárpopuláció mintegy negyven százalékát tette ki a vándorgalamb, a valaha élt fajok közül ez volt az egyik legnépesebb a maga hatmilliárdos egyedszámával. Miheztartás végett mi, emberek most épp ennyien vagyunk. Az irracionális léptékű vadászat következményeként – volt olyan, hogy egy vadászat alkalmával négyszázezer vándorgalambot lőttek le – a faj kihalt. Martha, az utolsó vándorgalamb 1912. szeptember elsején pusztult el a cincinnati állatkertben. Szerintem az volt az utolsó pillanat. Ami azóta történik, már az utolsó utáni pillanat.
Ami most van, az az utóember kora. Elődünk, az előember egy véghetetlenül gazdag természetbe csöppent bele. Az értelmes ember, a homo sapiens megtanulta saját hasznára formálni és alkalmazni a természetet anélkül, hogy a leghalványabb fogalma is lett volna a természet lényegéről s benne a saját helyéről. Az utóember a késő bánat eb gondolat s a lépcsőházi gondolat jegyében már felismeri, hogy nagy a baj, kezd ráébredni a természet értékére és a saját korlátaira, de még nem tud győzni az értelmes ember fölött, aki idáig juttatta.
Hosszú utókor vár ránk. Az utókor, amely előttünk áll, az utóember kora hosszú lesz és gyötrelmes, műfaját tekintve agónia és válságmenedzselés. Akad majd jó, és jön még rosszabb. 1912. szeptember elsején a vándorgalambok dobbantottak örökre Amerikából. Most, az utókor fenyegető újabb jeleként a méhek szándékoznak örökre elhagyni Amerikát. A méhek rejtélyes pusztulásával, populációik összeomlásával az Egyesül Államokban már a legmagasabb szinten foglalkoznak, és senki sem érti, mi is történik tulajdonképpen, hisz ez a katasztrófa más, mint egykor a DDT következményeként fenyegető néma tavasz, nem a peszticidek egyenes ági következménye. Beszél majd az utókor doktor Bubóról? Kíváncsi vagyok, hogy az utolsó méh mit mond majd a holtak birodalmában az utolsó vándorgalambnak az utolsó szó jogán.