Harmadik parancsolat

Nap-kelte, ugyan! Sötétség reggel, ez volna a megfelelő cím ehhez a műsorhoz. A minap megtekintettem Fábry Sándort, amint a kormány sajtómunkásait pirosra pofozta a köztévé reggeli adásában; e vita során kétszer is említett bibliai dolgokat. Először arra utalt, hogy Orbánt oly konok gyűlölettel támadják az úgynevezett baloldalon, ahogy Krisztusra kiáltottak feszítsd meg!-et, akik azt kiáltották (a pontosabb megjelölés nem korrekt politikailag). Fábry egyik vallatója, Bakács Tibor Settenkedő rögtön ugrott is: „ne már, Sándor, a jobboldal folyton bibliázik, hát hogyan jön össze Krisztussal Orbán Viktor?!” – s az utóbbi nevet úgy köpte ki, mint valami íze vesztett rágógumit.
Húsvétkor pláne nem szeretnék Fábry-kultuszt csinálni, de ami igaz, az igaz.
Nem is Fábry Sándor a lényeg, hanem az, amit Bakács kifogásol benne. Egyre harsányabban követelik a balliberális oldalon, hogy az eltérő világnézetűek ne emlegessék Jézust, a Bibliát, a szenteket és az angyalokat, hiszen nincs hozzá kellő Jézus-, Biblia-, szent- és angyalismeretük, valamint erkölcsi alapjuk; a konzervatív oldal Tartuffe-ök hada, akik otthonaikban a feszület mellett aranyrámás Orbán-képet tartanak, házi oltáruk szekrénykéjében pedig Molotov-koktélok keverednek nyilasrelikviákkal; s mindez főként azzal együtt bosszantó, hogy nincs is Isten.
A szocializmus hazai változatának gyökere a totalitárius bolsevik eszme, ágkoronája az MSZP-értelmiség; kései, fanyar gyümölcsét például Gyurcsány Ferenc személyében élvezhetjük. Nos, ez az eszme erősen és lényegileg ateista, vagyis istentagadó. Nem másért gyűlöli és támadja az egyházakat, hanem ezért. A liberális ideológia is programszerűen istentelen, s úgyszintén gyökértől ágig. Így aztán hívő szocialisták és/vagy liberálisok legföljebb szabályerősítő kivételként léteznek. Ha a ballibek a kereszténységet gyalázzák, az természetes; nem adhatok mást, csak mi lényegem, szól Madáchnál Lucifer.
Viszont az már különös csavar a történetben, mikor félteni, óvni kezdik a vallást és a hitet a keresztény-konzervatív eszmét vallóktól, sőt magától az egyháztól is. Képesek akár teológiát végezni, hogy hitelesebben gyalázhassák az egyházat, s azt mondhassák: a konzervatívok szájából ki kell venni a Szentírás citátumait. Ezt halljuk a baloldal olyan szócsöveitől, mint Bakács vagy a Fábry-ügy kapcsán is megszólaló Gábor György, illetve a gyakorta hangját hallató Buda Péter, Majsai Tamás.
Az ember – akármilyen oldali – szerintem se dobálózzék szentírási citátumokkal, Isten nevével különösen ne (harmadik parancsolat). De ez nem azt jelenti, hogy bármely bibliai megnevezését az egyébként megnevezhetetlen Szentháromságnak ne vehetnénk szánkra, s főleg, hogy ne idézhetnénk bibliai részeket. Mint aranyalma az ezüsttányéron, olyan a helyén mondott Ige, így szól a Példabeszédek könyve. De akár Istent emlegetjük, akár a Bibliát, kellő tisztelettel tegyük, ne úgy, mint Bakács, aki például így ír: „besúgó papok hosszú sora a történelemben, ideje lenne hozzászoknunk, mégis nehezen megy. Nem a morális ítélkezés miatt – amit Jézuska amúgy sem tart követhető keresztény gyakorlatnak –, hanem a teológiai kulimász végett oly bajos ez az egész. A Szentlélek különös kegyelme kell ahhoz, hogy megértsük…” stb. Az ilyen Bakács-féle Jézuskában meg a Szentlélekkel való gúnyolódásban fölsejlik a valódi liberális indulat.
A baloldal egyébként is rendszeresen alkalmaz keresztény fogalmakat és bibliai képeket, úton-útszélen, amikor épp eszébe jut – minél fundamentalistább, annál inkább. Az Index hírportál e célból tart egy félnótás későkamaszt, a nevét nincs kedvem leírni. De nem irtózik a Bibliával példálózástól az antikonzervatív politikustábor sem, Gyurcsánytól Hegyi Gyulán át D. Ibolya érintésével Kuncze Gáborig, akitől végre megszabadult a magyar közélet: utóbbi reflexszerűen jézusmáriázott, akár egy kiadós trágárság tőszomszédságában is. Sötétség reggel, éjjel meg este. Úgy vélik, szabad szent dolgokat emlegetni, de csak nekik. S közben azzal vádolják a másik tábort, hogy az politikailag profanizálja, vagyis hatalmi vágyainak igazolására használja a Szentírást.
Van azonban itt egy fontos körülmény: hogy tudniillik Isten nincs a templomba zárva. A keresztény tanítással vissza lehet élni, vagy lehet helyesen alkalmazni az élet összes területén, így a politikában is. Ha elfogadjuk, hogy valaki a mindenséget az összes apró részlettel együtt megteremtette, azt sem lesz nehéz elhinni, hogy használati utasítást adott hozzá – vagyis lediktálta a Biblia szerzőinek, milyen alapelvek szerint működik jól az oktatás, a politika, a művészet, a család és minden egyéb. A világ azért működik rosszul, mert eltértünk a használati utasítástól; s azért működik még egyáltalán, mert ma is vannak, aki ismerik és alkalmazzák azt.
Az egyház szégyene nem az, ha politizál, hanem az, ha nem teszi. Amelyik egyház nem mer politizálni, küldetését tagadja meg: hiszen azt a Jézust kell képviselnie, aki szereti az embert, s közben gyűlöl minden hamisságot és devianciát. Ha pedig a konzervativizmus megfeledkezne a Bibliáról, azzal a gyökereit, vagyis a keresztény hagyománytól örökölt ember- és világképét tagadná meg.
Ám minden sötét hatalomnak vannak házi teológusai, akik gazdájuk szolgálatába állítják az igét. Az ószövetség feljegyzi, hogy a régi Izraelnek is voltak istentelen királyai, akik hamis prófétákat tartottak udvarukban: ilyen hamis próféta volt Hanániás, Sedékiás vagy Aháb. Amint felmerül valami spirituális kérdés, rögtön feltűnik a kormányhű magyar médiában is egy-egy ilyen férfiú hangja és arca, s ami még rosszabb, a véleménye. Bakácsé, aki azért kis prófétának számít, vagy Budáé, Majsaié. De főleg Gábor Györgyé, aki a Gyurcsány-kormány tanácsadója volt, jelenleg az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem docense. A balliberálisok számára ő a főilletékes vallási kérdésekben, sőt ő akarja kereszténységre tanítani a jobboldalt is. S közben tudálékos politikai dolgozatai nem szólnak többről, mint a konzervatívok és a történelmi egyházak mocskolásáról.
Bosszantó? Bosszantó. De azt is tartsuk szem előtt, hogy Jézus szerint a világban – ha úgy tetszik, a politikában – nem a jó emberek harca folyik a rossz emberek ellen. Mindannyian gyarlók, esendők, bűnösök vagyunk, és ez ügyben nincsenek belgák. A zsidók azt követelték, feszítsék meg Jézust; a pogány rómaiak meg is feszítették. És az Írás szerint sötétség lett, fényes délben. Az Egyetlen Jó pedig mindkét félre gondolt, mikor ezt mondta: „bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek”.
Hívők, hitetlenek, konzervatívok és liberálisok, buddhisták és zsidók: szükségünk van a kegyelemre. A húsvéti kérdés nem az, hogy kik vagyunk, hanem, hogy melyik oldalon állunk. Egy istentelen, sötét hatalom oldalán, amely csúfol és támad mindent, ami szent és igaz – vagy annak az oldalán, aki legyőzte a halált. Mert a feltámadás azt jelenti, hogy a sötétség és a halál uralma csak látszat. A jeruzsálemi napkeltekor, mikor elgurult a sír szájától a kő, a sötét hatalom halálos sebet kapott: kegyelemdöfést. Összeomlik rövidesen. Nem érdemes mellette kitartani.
A feltámadás azt jelenti: ne féljetek!
Mert azt jelenti: tavasz lesz, béke. Örökké.