Mangalicatenyészet, magyar tarka tehenek, parlagi kecskék és egy kis bolt, ahol a különleges házi sajtoktól a füstölt sonkáig minden kapható, ami egy hagyományos parasztgazdaságban megtermelhető: Radnai Róbert azok közé tartozik, akik önerőből létre tudtak hozni egy működő gazdaságot, és ha szerényen is, de megélnek belőle. Tanyája Biatorbágyon van. Ahogy mondja, szerencsére elég iskolát kijárt ahhoz, hogy elboldoguljon, de ez nem adatik meg mindenkinek. A vállalkozása egy tehénnel kezdődött, de azért számítottak a családi gyökerek is. Az egyik nagyapjától a böllér- és hentesmesterséget tanulta meg még gyermekkorában, a másiktól pedig a földművelés, állattartás rejtelmeit. Állatorvosnak készült ugyan, de agrár-közgazdász képesítést szerzett Gödöllőn, úgyhogy a könyvelés sem gond, és ha a tehén ellik, akkor sem kell okvetlenül a doktorért szaladni. A család egyik ága torbágyi katolikus sváb família, a másik ág biai sváb: a most egy néven emlegetett település hajdan kettő volt. Torbágyra még Mária Terézia telepítette be a svábokat, aztán a második világháború után nagy részüket kitelepítették az új világrend jegyében. Helyükre székelyek érkeztek. Ők sem önszántukból jöttek el szülőföldjükről. Radnai Róbert végül hozott még egy székelyt Biatorbágyra, de ő önként jött: a felesége, Szentpáli Judit csíki leány, aki gyerekkorától fogva tanulta a gazdálkodást.
Radnai Róbert családjának egyik ágát szinte teljes mértékben kitelepítették, a másik ág kuláklistás lett – annak minden következményével. Ráadásul a család erős kisgazda gyökerekkel rendelkezett – a rendszerváltozás után aztán Radnai Róbert politikai értelemben is folytatta az ősök örökségét. A helyi kisgazda mozgalom egyik vezetője volt, miként annak idején a nagyapja is. Az Antall-kormány alatt gazdajegyző lett, aztán a kurzusváltás után falugazdásznak nevezték ki. Persze a közszolgálat mellett a kárpótlás folyamán visszaszerzett földeket is művelte.
– A nagyapáink feleannyi földből kétszer olyan jól és sokkal biztonságosabban meg tudtak élni, mint mi – mondja. Szerinte főként az vezetett idáig, hogy a gazdálkodás törvényi keretei folyamatosan ki voltak téve a politikai változásoknak. Az Antall-kormány idején kistermelőnek volt előnyös lenni, Horn alatt a társas vállalkozások – a bt., a kft. meg az rt. – mentek, az Orbán-kormány alatt pedig a családi gazdálkodókat részesítették előnyben. Aztán jött az új kurzus, és megint megváltozott minden, a vállalkozásoké lett a pálya. Ahhoz, hogy egy gazdaság felszínen tudjon maradni, alkalmazkodóképesség kellett, no és tőke, naprakész információk. Az idősebb gazdák persze nem tudták felvenni a tempót. Még a fiatalok is nehezen. Az uniós csatlakozással aztán még jobban felgyorsultak a dolgok: a pályázáshoz – de még a napi adminisztrációs ügyek intézéséhez is – a legtöbb gazdának segítségre lenne szüksége, de ezt az erre hivatott intézményrendszer politikai irányzatokhoz kötődő folyamatos átszervezése – szétverése – egyre nehezebbé teszi.
– Falugazdászként, majd gazdajegyzőként átéltem a folyamatot. Amikor a munkát kezdtem, három falu tartozott hozzám. Volt idő mindenre. A fogadóórán megbeszélhettük az adminisztrációt, de kijártunk a földekre is tanácsot adni, ellenőrizni, hogy mi folyik. Aztán a három faluból a végén kilenc lett, és ekkor már nem beszélhettünk érdemi segítségadásról, a gazdákkal való rendszeres kapcsolattartásról. „Papírgyáros” lett belőlünk. És ez a helyzet csak tovább romlik most is – summázza tapasztalatait Radnai Róbert. Körülbelül tíz éve hagyott fel a közalkalmazottsággal, és vágott bele a vállalkozásába, de mint agrár-közgazdász rutinosan elkerülte a nagyobb csapdákat. Először egyetlen tehenet vásárolt, s azt mondta: ha ez az egy kitermeli a többi árát, akkor vesz még. Persze előbb már megszerezte Biatorbágy határában a tanyája helyét. Az egy szem tehén beváltotta a hozzá fűzött reményeket, így tíz vemhes üszővel bővült a gazdaság. Az állatok és a gazdájuk is úgy éltek, mint valaha a nomád ősök. Nem volt se víz, se villany. A gazda egy autóban aludt egy évig, az állatok pedig egyszerű szárnyék alatt találhattak menedéket, ha jött az eső vagy a hó. Radnai Róbert vagy nyolc éven át hordta ki a faluba a palackozott házi tejet, miközben falugazdászi munkáját sem adta fel. A tanya, a gazdaság pedig szépen bővült. Kérdésemre, hogy volt-e hatósági engedélye a tej árusítására, csak annyit válaszol mosolyogva: kacifántos egy helyzet volt. Ahogy fogalmaz, a joghézagok, a törvényi kiskapuk miatt olyan rendelkezések születtek, hogy maguk a hatóságok sem tudták, miként járjanak el.
– És ha nem lettek volna az ismeretségek? – ezt már mi kérdezzük, miután Radnai Róbert elmondja, szerinte ma is az a helyzet, hogy a házakhoz tejet szállító gazdák, üzemek nyolcvan százalékának a működése törvénybe ütköző. És ez nem az ő hibájuk, hanem a törvényé.
– Hol van az a paraszt, aki hét-nyolc millió forintot ki tud fizetni az előírt szállító járműre? És akkor még nem beszéltünk a zárt rendszerű fejésről, az alkalmazottak béréről, a hatósági díjakról – teszi hozzá. Ez a szabályozás leginkább a nagy, multinacionális cégek érdekeit szolgálja.
Elgondolkodik az ember: a legolcsóbb szupermarketben is átlagosan 150–170 forint körül kapjuk meg a már minden létező természetes összetevőtől megszabadított tejet, míg a termelőtől 100–110 forintért megvehetjük a teljes, friss tejet, amelyből otthon akár készíthetünk túrót, aludttejet vagy éppen vajat, sajtot is. Ezt a bolti tejről nem lehet elmondani, a tápérték és az íz különbségéről már nem is beszélve. Hol van itt az árverseny? A nagymamáink által alkalmazott forralással egyszerűen és hatásosan ki lehet védeni az esetleges bakteriális vagy egyéb fertőzéseket. A forralás szükségességére Radnai Róbert boltjában is felhívják a figyelmet – mint az összes ilyen profilú üzletben. A házi tejjel, túróval, sajttal kapcsolatban egyébként időtlen idők óta nem volt egészségügyi probléma hazánkban. Magyarországon a rendszerváltozás óta folyamatosan válságban van a tejágazat, ugyanakkor egyre rosszabb minőségű importárutól roskadoznak a polcok, ráadásul egyre drágábban lehet megkapni az egészséges táplálkozáshoz nélkülözhetetlen tejtermékeket. Olcsóbbat és jobbat lehetne vásárolni a magyar kistermelőnél – ha hagynák. De, ahogy Radnai Róbert elmondja, a törvényeket – ki tudja, miért? – a rendszerváltozás után úgy alkották meg, hogy az uniós csatlakozás – a sok előírás ellenére is – szinte a felszabadulást jelentette a kistermelőknek: a jogharmonizáció jegyében jelentősen enyhíteni kellett a magyar szabályozáson. Csakhogy akkor már késő volt, hiszen a 15 éves „nehezített pálya” tett arról, hogy csak azok a kistermelők maradjanak talpon, akik megszállottak és van pénzük, illetve eléggé tanultak, elszántak ahhoz, hogy vállalják a nélkülözéseket, az állandó stresszt. Miközben a szlovák, szlovén, ausztriai kisgazdaságok talpon tudtak maradni, nálunk a mezőgazdasági kistermelők, köztük a tejtermelők drámájáról szóltak a hírek. És a külföldi szomszédok árui lepték el a boltok polcait.
A magyar szabályozáson edződött polgár ámulva nézte például a Spektrum televízió egyik riportfilmjét, amely egy régi uniós ország sajtvidékéről szólt. Az még hagyján, hogy a gazda egy autómosó kefével, műanyag felmosóvödörbe töltött sörrel pácolta a sajtjait, de a sajtok fapolcon sorakoztak, és a szállítás során kiderült: puszta kézzel pakolta őket egy teljesen átlagos furgonba. A csomagolás pedig egyszerű selyempapír volt. Csempét, háromkaros mosogatót, zuhanyzót, fehér és fekete öltözőt viszont nem láthattunk. Az elismert gazda a saját családi házának pincéjében gyártotta a sajtot – mindenki legnagyobb megelégedésére – úgy, ahogy azt a dédszülei is csinálták. Óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon ott nem érvényes a nálunk az uniós elvárásokra hivatkozva kötelezővé tett HACCP rendszer – a nép nyelvén csak „hapci rendszer” –, amelynek bevezetésével, irracionális elvárásaival és könyörtelen számonkérésével itthon sikerült a kistermelők, kiskereskedők zömét tönkretenni vagy kiszorítani a feketegazdaságba?
Radnai Róbert azt mondja: hamar kiderült, hogy minél feldolgozottabb formában tudják a terméket piacra vinni, annál nagyobb a haszon: a tejnél sokkal jobb üzlet a sajtkészítés. Csakhogy a sajtüzemet felépíteni nem volt könnyű dolog.
Abban az időben a jogszabály úgy szólt, hogy csak az alapterméket – a tejet – lehet árulni, vagy esetleg a túrót. Az élelmiszerkönyvben azonban a gomolya – vagyis a friss sajt – túrónak van minősítve.
– Érthetetlen a számomra, miért van ez így, de végül ez volt az a kiskapu, amelyen keresztül legalizálhattuk a működésünket. Bejártuk egész Pestet és Budát, de csak egy helyen engedélyezték a sajt, illetve a gomolya árusítását – magyarázza Radnai Róbert. Szavaiból egy groteszkbe hajló történet bontakozik ki:
– Sokáig úgy árusíthattuk a sajtot, hogy a hatóság azt mondta: a gomolya alaptermék, árulhatjuk, azonban semmiféle fűszert nem adhatunk hozzá, mert akkor már élelmiszer-előállítást folytatunk, amihez nincs jogosítványunk. Megkérdeztem tőlük: a só minek minősül? Merthogy a gomolya előállításához természetesen használjuk. Miben különbözik a só használata a többi fűszer használatától? Erre nem volt válasz. Az uniós csatlakozás után nem sokkal megváltoztak a viszonyok, enyhültek az előírások – mondja Radnai Róbert. De addig miért volt szükség erre a nagy szigorúságra, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy kifejlődjenek a magyar tejipari manufaktúrák, enyhítendő a vidéki szegénységet, munkanélküliséget? A tejtermelők a földre, a Parlament előtt a csatornába öntötték a tejet, amelyet a nagy cégek nem vettek át. Hasonló tömeges csőd és tragédia zajlott le az ágazatban, mint a libatenyésztők között a Bajnai Gordon jelenlegi fejlesztési kormánybiztos érdekeltségébe tartozó, libatenyésztésben érdekelt cég, a Hajdú-Bét csődje idején.
Istvánfalvi Miklós, a Tejterméktanács elnöke is úgy véli: a hazai jogi környezet alaposan megnehezítette és ma is nehezíti a kisebb tejfeldolgozók piaci esélyeit. Azokat, akik legálisan akarnak dolgozni, „halálra ellenőrzik” – a jogszabályok sokszor irracionális, teljesíthetetlen feltételeket támasztanak.
– Olyan jogszabályi változtatásokra lenne szükség, amelyek valóban súlyosan büntetik, akár boltbezárással is, a rossz minőségű áruk terítését – utal az elmúlt időszak élelmiszerbotrányaira. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a kis- és közepes gazdaságok számára csak a szövetkezés biztosíthatja a jövőt. Ő maga is egy termelői csoport vezetője Fejér megyében, ahol fele-fele arányban vannak jelen a kicsik és a közepesek, de együtt állni tudják az árversenyt a nagyokkal is. Ugyanis a gazdák önmagukban totálisan kiszolgáltatottak az áruházláncoknak, a felvásárlóknak.
Miközben az importtejtermékek elárasztják a boltok polcait, a hazai tejtermelés a rendszerváltozás óta folyamatosan csökkent, magyarázza a terméktanács elnöke, hozzátéve azt is, hogy a trend az idén megtorpanni látszik. Az ágazat jövőjét tekintve ez némi reménykedésre ad okot, fogalmaz óvatosan. Radnai Róbert, aki nemrégiben tért vissza egy németországi rokonlátogatással egybekötött tanulmányútról, sommásabban fogalmaz:
– Abba még bele lehet törődni, hogy egy bajor paraszt sokkal több uniós támogatáshoz jut hozzá, mint mi, de legalább a jogi környezet tekintetében lennénk egyenlők.
Az élelmiszer-feldolgozó ipar, így a tejipari vállalatok elhibázott privatizációja, kiárusítása hallatlan károkat okozott a mezőgazdaságnak. A kistermelőkre vonatkozó szabályozás pedig a családi gazdaságokat hozta lehetetlen helyzetbe. Azokat, akik a szűkülő lehetőségek ellenére is megpróbáltak talpon maradni.
– A bajor paraszt más kistermelők termékeit is árusíthatja a boltjában, a magyar csak a sajátját. A bajor más kistermelők termékeit is feldolgozhatja, a magyar csak a magáét. Minden magyar gazda nem tud boltot venni vagy bérelni, és ha valamelyik mégis megengedheti magának, a költséghatékonyság sokkal kisebb, mint ha összefoghatnának – magyarázza.
Radnai Róbert olyan hagyományos gazdaságot működtet, amelyben minden tevékenység egymásra épül. Maga termeli meg a takarmányt, amelyet az állatok megesznek. A tejet és a húsféleségeket maga dolgozza fel, a kitűnő biotermékeket a saját boltjában árusítja. Mindez tíz év kitartó munkájának az eredménye. És persze kellett hozzá más is:
– El kell ismernem, jókor voltam jó helyen – mondja nevetve. És persze nagy előnyt jelentett a szakirányú képzettség, amely a közgazdaságtantól az agrárismeretekig felölelte a teljes palettát. No és elszántság is kellett, ugyanis, ahogy mondja, az ilyen gazdaságokból nem lehet milliárdossá válni. Csak szépen éldegélni, önmagunk gazdájaként.
Az évente hétmillió liter tejet termelő és értékesítő Bicskei Mezőgazdasági Zrt. igazgatója, Hegedűs Imre hasonlóképpen nyilatkozik. Nincs nagy nyereség, munka azonban annál több. Ahhoz, hogy egy kis vagy közepes nagyságú tejüzem fennmaradjon, nagyon jó menedzsment kell, amely folyamatos kapcsolattartással át tud törni a bürokratikus akadályokon. Cége közvetlen, kiskereskedelmi tejértékesítéssel is elkezdett foglalkozni. A napi eladott, házhoz vitt mennyiség igazából nem hoz számottevő bevételnövekedést, de nagy a reklámereje:
– Tízből nyolc, aki tőlünk vásárolt tejet, többé nem megy a szupermarketbe a dobozosért – állítja. A közvetlen értékesítésből származó hasznot a későbbiekben a tejfeldolgozásba szeretnék befektetni. Házi jellegű sajt, túró, tejföl is szerepelne a kínálatban.
Mint Hegedűs Imre mondja, a magyar élelmiszergyártó kis- és középvállalkozásokat a hatósági szabályozás tette tönkre:
– Ahányszor kijött hozzánk az ÁNTSZ, minden egyes alkalommal több millió forintba került, újabb és újabb beruházásokat kellett megvalósítanunk, merthogy például Dániában másképp csinálják… Az uniós ajánlásokat, már jóval a csatlakozás előtt, szolgai módon átvették. Mindennek a haszonélvezői a multinacionális vállalatok voltak – fejtegeti. Nem kis kajánsággal a hangjában teszi hozzá: a szakhatóságokkal „söpörtették a terepet” az áruházláncok előtt, és most a szakhatóságokra is sor került, a leépítés őket is elérte:
– Egy hipermarket körülbelül 500 kis boltot pótol, bezárásuk után ennyivel kevesebb ellenőrzési kötelezettségük van a hatóságoknak. Arról nem beszélve, hogy az áruházláncok a konkurenciaharcban elsősorban az élelmiszerárak leszorításával gyilkolják egymást: mindez a termelők hátán csattan, ugyanis a felvásárló szintén kénytelen leszorítani az árakat. A végső vesztes a fogyasztó, hisz az árakat ilyen mértékben nem lehet minőségromlás nélkül leszorítani – szögezte le. Ebből az is következik, hogy az egyébként is tőkehiányos, előírásoktól sújtott kistermelőknek most már azért is küzdeniük kell, hogy visszaszoktassák az embereket a valóban jó minőségű élelmiszerekre. Ugyanis generációk nőttek fel anélkül, hogy igazi tejet ittak volna.
Radnai Róbert tanyáján lustán nyújtózkodik a tavaszi fényben a házőrző kutya. A mangalicák élvezettel csüdig gázolnak a dagonyában. A „sajtüzemben” kéttálcányi fűszeres, házi füstölésű parenyica: a boltban már fogyóban a készlet. A gazda is nyújtózkodik, hajnali öt óta talpon van, és messze még az este tíz óra:
– Ez az egész nem a pénzről szól. Akkor beálltam volna brókernek – mondja nevetve. Látszik rajta, hogy jól érzi magát a bőrében.
origo.hu
Közel húsz törvényjavaslatot vitat meg hétfőn a parlament
