Liberté ’56: Concerto, requiem

Tankok, lyukas lobogók, vörös zászlók, vörös csillagok – akár közhelyszámba menő emblémái is lehetnének az ’56-os forradalomnak. Ám a Debreceni Csokonai Színház előadásában különös tartalommal telítődnek: látomásos, sorsokat meghatározó jelképekké nőnek. A szürkére mázolt, papírmasé tankokat a szereplők valósággal magukra öltik: vállukra szíjazva derekuk magasságában tartják, felsőtestük, lábuk szabadon marad. Borzongató koreográfia szerint mozognak, a nagybetűs ember fölébe nő a harci járműnek, miközben parancsba kapott feladatukon töprengenek. Hova küldték őket? A Szuezi-csatornához, mondják, de lassan rá kell ébredniük, hamis utasítást kaptak. A megszálló hadseregbe kényszerített katonák sorsa hiperbolizálódik: ők is egyszerű emberek. Dialógusuk prózai, mondhatni, hétköznapi, mozgásuk stilizált, „kellékeik”, a tankok jelképesek. E többsíkúság a Liberté ’56 egész előadására jellemző. Az első részt concertónak, a második, jóval kiérleltebb felvonást requiemnek éreztem.
A rendező Vidnyánszky Attila, akárcsak rendszeres munkatársa, a díszlettervező Alekszandr Belozub, a Szovjetunió szülötte, nagyon is testközelből ismerik az orosz kommunista birodalmi gépezet működési mechanizmusát. A primitív szlogenek mögött a mindenre elszánt, orwellien gonosz hatalmi játszmát. A díszletelemek vizionáriusan vészjóslók: a november 4-ét követő napok játékterét „belengik” a hatalmasra növesztett, világítótestekként villogó vörös csillagok, melyek zsinórpadlásról aláeresztve Damoklesz kardjaként függenek, vagy inkább a megtorló rendszer mementójaként inganak a szereplők feje fölött. A rendező úgy adatja elő a magyar forradalom totális színházi produkcióba sűrített tizenkét napját, hogy a jól ismert szimbólumokat friss szemszögből láttatja. Emberi sorsfordulókat illeszt hozzájuk. Nem állítanám, hogy nem akadnak vázlatosnak ható, „publicisztikai” megoldások a színen – kivált, mert az első részben túl sok eseményre reflektál, azaz sokat markol –, de ezeket elsöprik a szuggesztív kifejezőerővel megidézett jelenetsorok.
Szőcs Géza valójában forgatókönyvet írt, melyben egymástól független, egymással párhuzamos jelenetek zajlanak, igyekezvén megjeleníteni a történelem színét és fonákját, a magánsorsokat és a tömegesen megélt eseményeket. (A színdarabot egyébként megelőzte az alkotók hasonló című filmje.) A jelenetfüzér szimultaneitását a rendező és a koreográfus a színpad más-más szögletében játszatott epizódok összehangolásával érzékelteti, hol lazább, hol erőteljesebb kapcsolódással. Horváth Csaba koreográfusként hallatlanul expresszív mozgásszínházat kreál, a pillanat érzelmi tartalékainak maximális mozgósításával, elementáris vizuális erővel. Oly módon, hogy merőben eredeti és lényegre csupaszított mozgáskaraktereket alkot. A koporsóba „szálló”, újra megelevenedő, fel-leülő-hanyatló, koporsójában forgó fiatal forradalmár áldozatok kísérteties koreográfiája, mely a teljes színpadot betölti, az előadás legmegrendítőbb mozzanata. Mintha a hiábavaló, tragikus pusztulás, az ifjúi életerő nem hagyná őket meghalni.
A közösségi jelenetekben olykor a valamikori (épp szovjet időkben divatos) szavalókórusok váltják a forradalmi érzület tömeges kifejezését a párbeszédes mozzanatokal. A líraibb vonulatban ott lelni az obligát szerelmi szálat, Susan és az átállt szovjet katona, Pável kettősében, akiknek tragikus sorsába természetszerűen szól bele a történelem. Nem először a filmeken, drámákban. Varga Gabi természetességgel éli nem éppen hálás, mert a helyzet folytán vázlatos szerepét, Andrássy Máténak már több szín jut az identitásváltással, amivel meggyőzően él is a pályakezdő színész.
A központi szerep Kádár János képmásában Eperjes Károlynak jut, aki a darabbeli tragikus vétek elkövetésével egy országot dönt pusztulásba. Az író és a rendező groteszk játékra ösztönzi a színművészt, Eperjes módjával él a külsőségekben megragadható Kádár-imitálással, inkább a szerep tragikomikus kibontására törekszik, kemény karikatúráját fogalmazva az orosz tábornok előtt hajlongó-bókoló, behódoló, áruló kommunistának. Nagy Imre történelmi alakját Horváth Lajos Ottó formálja meg, tárgyilagos mértéktartással és a darabban mozaikszerűen megjelenített, tragikus életút méltóságos fölrajzolásával. Csikos Sándor a magyar hazáért-forradalomért és egyenes gerincéért életáldozatot hozó Maléter Pál jellemét ecseteli, Kóti Árpád a túlélő korcsmáros ízes figuráját adja, Garay Nagy Tamás a Nagy Imrééket kivégző hóhér, Csúcs Mátyás önmarcangolását jeleníti meg hitelesen, ami az előadás tragikus atmoszféráját illeti, sokat nyom a latban Pál Eszter, a zongorista lány játéka és éneke a színpad szögletében. Verebes Ernő minden dicséretet megérdemel az előadás sokszínűségét kiteljesítő, hangulatok sokaságát megidéző, színpadainkon meglehetősen ritka mód színvonalas és nem elmismásolt zene alkotójaként. A képletes színekben tervezett, remek jelmezek Nagy Viktória munkái: Kádár János szokásos szürke viseletében, a forradalmár katonák az áldozat színében, fehér egyenruhában stb.
A legdermesztőbb azonban a pesti srácok megjelenítése: a Pál utcai fiúk szereplőinek nevét és alkatát veszik föl, és gyermekszívük minden tisztaságával állítanak mementót – a legszebbet, a jövőért áldozatot hozó piros vérükét – az ötvenhatos magyar forradalomnak.
(Szőcs Géza: Liberté ’56. Rendező: Vidnyánszky Attila, koreográfus: Horváth Csaba. Debeceni Csokonai Színház vendégjátéka a Vidéki Színházak Fesztiválján.)