Már nem énekelnek

Más-e a huszonegyedik század gyermeke, mint a tizenkilencediké? Nem a tekintetben, hogy másként öltözik és beszél, másként tiszteli/nem tiszteli a szüleit, más dolgokról tud, hanem igényei, szükséglete, emberi mivolta lényegét tekintve? Ha ma nevelnénk fel egy XIX. századi gyermeket, más lenne-e, mint a maiak? És fordítva, megzabolázhatná-e, a maga igényei szerint alakíthatná-e egy XIX. századi szülő a XXI. századi csecsemőt? A kísérlet esélytelen, marad az elmélet: a drasztikus generációváltás, amelynek eredményeképpen mára megszakadt a kommunikációs híd a szülő és a gyermek között. A felgyorsult idő, a relativizálódó társadalom teremtményeire a világ megpróbálja rákényszeríteni régi igényeit, de vajon azok az igények még érvényesek-e? Mert annak kellene lenniük. A szeretet, a törődés, a szépség és a biztonság utáni vágy minden gyermek sajátja. Persze ezekkel az eszközökkel nem nevelhető farkasgyerek, aki megállja a helyét a farkasvilágban.
A korszerűtlen szülő- és nagyszülő-generációk például váltig állítják, hogy az embernek szüksége van a dalra. Nem arra, hogy fülbe dugott erős ritmusokkal kapcsolja ki az agyát, hanem hogy maga énekeljen. Az éneklés, mondják, megerősít, segít a fejlődésben, fejleszti az agyat, erősíti a kulturális identitást, szellemi munkára késztet. Aki zenél, megtanulja a ritmust, amely a magabiztosság egyik feltétele, és amelynek birtokában jobban mozog a világban. Ezekkel a bizonyított állításokkal szemben Kodály országában ott áll a valóság: a heti egy óra ének. Hová lett a dal? – kérdezi Hegyi Imre, majd felkerekedik, hogy megkeresse. Sok jót nem talál. Csak idétlen, kornyikáló diákokat – még a zenei tagozaton is –, elkeseredett, reményüket veszített énektanárokat, szégyenkező igazgatónőket és a helyzet fölött sopánkodó fő-zenepedagógusokat, akik azt panaszolják, hogy válaszra sem méltatják tiltakozó leveleiket.
Szeretném sajnálni a fő-zenepedagógusokat, de nem tudom. Mert végeredményben az ő felelősségük, hogy elszállt a dal az iskolákból. Nemcsak a magyar népdal, hanem mindenfajta éneklés élménye és igénye. Egyszerűbb volt felfelé mutogatni és sopánkodni, mint összefogni és érvényesíteni az érdeket. A miénket, a gyermekeinkét és a sajátjukat. Számukra is létkérdés lenne, hogy ne tűnjön el az énektanítás az iskolákból, mégis hagyták, hogy megdőljenek a legerősebb bástyák, elsorvadjon a színvonalas ének-zene oktatás az óvónő- és tanítóképzőkben. Az lenne az alap. Utána már valóban reménytelen. Pedig óriási az igény. Nézzék csak meg, hány szülő íratja zenedébe a gyermekét. Miért hagyták, hogy így legyen?
Hegyi Imre megy a mikrofonjával, és konokul próbálja megtalálni a kapaszkodási pontokat ebben az egyre furcsább világban. Úgynevezett régi elvei vannak, és azokat kéri számon. Azok szerint ugyanis a világ még működőképesnek látszott. Húszas stúdió című műsora egyre ritkábban jelentkezik a Magyar Rádióban, úgy tűnik, évtizedes szerkesztőtársával, Kovalik Mártával már elfáradtak kicsit. Pedig kell, hogy néha szóljanak, mert más nem teszi meg helyettük.
(Húszas stúdió, Petőfi rádió.)