Mehmet és Benedek

Mi fontos az életben? Mikor mi. Egy politikai napilapot olvasva, netán a közszolgálati televízió-híradót szemlélve a hatalom megnyilatkozásai a legfontosabbak, a bulvársajtó perspektívájából tekintve viszont már más a kép: ott egy sztár válása vagy rosszul sikerült mellmegnagyobbító műtétje a legfontosabb, fontosabb akármelyik politikai kinyilatkoztatásnál, de vajon a politika és a bulvár közül melyik a fontosabb?
Nemrég még úgy tudtuk, hogy a bulvár, a maga privát elementaritásával, egyfajta szellemi periféria, melyhez képest a centrum a nagypolitikai újságírás, a maga személytelenül nagyképű, konok komolyságával. Gondoljunk csak bele, milyen fontos is volt pár évtizede a politikai beszéd. A politikai szózat. A lapok egy az egyben, szó szerint közölték nemcsak Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs november hetedikei beszédét, a nyugati sajtó ugyanígy közölte a korabeli politikusok szózatait, megnyilatkozásait. Például Winston Churchill emlékezetes fultoni beszédét, a hidegháború iniciatíváját. Manapság a közvéleményhez a sajtón keresztül csak a politikai beszédek kivonatolt, mondhatnók „gyermek-Robinson-szerű”, lebutított változata jut el. Az ütősebb üzenetek. A kontextus nélküli mondat, amelyből akár botrány is lehet. A Magyar Nemzetben és a Nemzetőrben még olykor fel-feltűnik szó szerint egy-egy politikai beszéd, Gyurcsány Ferenc őszödi szónoklata is olvasható volt kurtítatlanul, de a trend más. Az a fajta személytelen emelkedettség, amely apáink számára magát a hivatalosan elfogadható világot jelentette, már a múlté. A kommunikáció ma egyre személyesebb, a vezércikk töpörödik és tömörödik, a bemondói bariton kopik, s a fontossági sorrend, amely a bulvárt minden további nélkül a politikai újságírás és a közszolgálat mögé helyezte, immár megkérdőjelezhető. „Itt a Heti hetes. Politika, bulvár, sztárhegyek” – így, egy katyvaszban, egy kazalban, bizony. Hogy miből válhat vezető hír, egyre kevésbé határozza meg a diplomácia és a politikai protokoll. Jó példa erre az államfői látogatások eljelentéktelenedése. Ha Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke Indonéziába ment, az hír volt, vezércikk, de ha ma Sólyom László Indonéziába látogat, az nem hír, az „futottak még” az ezeregy fontosabb dolog mellett. Ma egykor mellékesnek titulált eseményekből is vezető hír válhat a tömeghisztéria és az újságírói aránytévesztés nyomán.
Közszolgálati televízió-híradó, 2007. április 8., húsvétvasárnap, este 7 óra. Bámulom a képernyőt, apáink tradicionális értékrendjétől áthatva, áldásra és ünnepre éhesen, s mi az első hír, mely ér? Na mi? Hát az, hogy Mehmet Karcsika hazaérkezett Törökországból. Elképzelem, ahogy Gedeon Pál bemondja 1968-ban első hírként, megelőzve Kádár Jánost vagy VI. Pál pápát, hogy Mehmet Karcsika hazaérkezett Törökországból. Nem vágyom vissza az átkosba, de húsvétkor azért áldassék a Megváltó neve. Az, hogy a közszolgálati M1-en húsvétvasárnap a legfontosabb hír Mehmet Karcsika hazaérkezése lehet Törökországból, jelzi a komolyságvesztés, a „személytelenségvesztés” mértékét. A közszolgálati tévé menthetetlenül elbulvárosodott, arcátlanul megszemélyesült. A valóságshow, az a valóság, amely elvileg a Kékfénybe vagy a Családi körbe tartozik, rendőrnyomozók és a lélekbúvárok asztalára, immár a közszolgálatba és a nagypolitikai újságírásba is betört. Sokan megkérdezik: mi közünk Győzike mindennapjaihoz, miért foglalkozik a bulvársajtó azzal, hogy Bea asszony terhes-e vagy sem, nos, ugyanígy felvethető a kérdés: mi köze van egy egész országnak ahhoz, ami Mehmet Karcsikával történik? A közszolgálati televíziócsatornán miként előzheti be Mehmet Karcsika XVI. Benedek pápát? Egy magánügy miképp kerekedhet a legszentebb közügy – húsvét – fölé? Mi közünk van ehhez a magánéleti drámához? Sok-sok ezer törött tengelyű házaspár küzd foggal-körömmel a gyermekekért. Kinél maradjon a gyerek, ügyvédek a megmondhatói, mekkora kérdés ez, s hogy a helyzet meddig fajult, arra jó példa: már a Zsuzsáék is válnak a Barátok köztben.
Berényi András és Berényi Zsuzsa is megharcol majd Bandikáért, a közszolgálati híradóban e hír mégsem szerepel a pápai áldás előtt, a gyermekelhelyezési ügyek ráadásul tipikus salamoni ügyek. Minimum kettő az igazság, és ami olybá tűnik, az nem biztos, hogy az. Mehmet Karcsika ügye sem az előzetesen a média által megírt forgatókönyv szerint alakul. Eszerint a forgatókönyv szerint a csúnya bácsi apuka elrabolta Karcsikát édesanyja mellől, aki most visszakapta, csakhogy amiképp Natascha Kampusch sem akar a mama karjába omlani, azonképp Karcsika sem volt hajlandó megtérni az anyai kebelre, sőt. Karcsika helyett Mehmet Károly bámult bele a kamerákba, egy kész iszlám férfi. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja? Törököt fogtunk, de szó szerint. Mehmet Károly az apjához vágyik vissza, s nem kér az anyai jótevésből, sem a magyar keresztény disznótorosból. Ami eddig távoli probléma volt, az most közeli hatás és közeli csapás, Mehmet Károly gyermekietlenül kemény tekintetén keresztül valamennyien megsejthetjük az iszlám szocializáció erejét. Azt, hogy az infantilis Nyugat miért gyönge a kezdettől fogva felnőtt mohamedán civilizációhoz képest. A közszolgálati televízió aránytévesztése – mely Mehmet Károlyt a pápa elé szerkesztette – így akaratlanul az iszlám kereszténység fölötti győzelmét is eljátszotta közjáték gyanánt. Az effajta, harmadik típusú valóságshow, jelzem, nem magyar sajátosság. Az amerikai sajtó az ezredforduló táján Eliantól volt hangos.
A történet kísértetiesen hasonlít Mehmet Karcsika történetéhez. Eliant édesanyja Kubából átteleportálta Floridába, mondván: ott a szabad világ, de a tranzakcióhoz a Kubában maradt apának is volt pár keresetlen szava. Melyik igazabb: ha Elián édesanyjával marad emigránsként a szabadságban, vagy ha édesapjával állampolgárként marad a hazájában? Amerikai ügyvédek végezetül az utóbbira voksoltak.
Engem ez a fajta, harmadik típusú valóságshow igencsak fel tud bosszantani. Mondhatnók, sérti a társadalmi érzékenységemet. Halálra idegesít, amikor a szenvedés, az igazságtalanság és a nyomor szinte határtalan óceánjából a média kifog egy aranyhalacskát, és cetté hizlalja. Egyszer csak mindenki azzal a bizonyos esettel foglalkozik, s a tegnap még ismeretlen emberből sec perc alatt sztár lesz. Ilyenkor számomra még reménytelenebb azoknak az átlagembereknek a sorsa, kik kellő hátszél, tömeghisztéria és patológiás kíváncsiság híján képtelenek nyilvánosságra jutni. Az „elianizálódó” nyilvánosság nem valódi esély a láthatásból és láthatóságból eleve kirekesztett többség számára. Hogy elvileg bevillanhatnál, körülötted csak növeli a homályt.