Pénzért minden vállalható

Hétfő este elalvás előtt végigkapcsolgattam a tévécsatornákat, és döbbentem ragadtam le az egyik csatornán. Fiatal, helyes párok ettek csótányokat – egész pontosan egy üvegedényből pakolták át a másikba úgy, hogy szájból szájba adták a bogarakat. És közben öklendeztek, sírtak és krákogtak, orrukból bújtak elő a gusztustalan állatkák, a műsorvezető halkan sikongott, és megjegyezte, hogy a félbeharapott csótányok nem számítanak a végelszámolásnál. A győztes pár szájában vagy kétszáz bogár megfordult, a végén – újabb bonyodalmak után – ötmillió forinttal lettek gazdagabbak. A másik két pár – többek között azért, mert nem voltak elég ügyesek a csótánynyalogatásban – egyetlen forint nélkül kulloghatott haza. Utólag néztem meg a műsor címét (A rettegés foka), amit úgy hirdettek: nem igaz, hogy erőt ad a szerelem – párok a félelem fogságában. Kolléganőm mesélte másnap, hogy ő nemcsak megdöbbent a képsorokon, hanem ki kellett szaladnia öklendezni – a sorozat szerkesztőjének üzeni, hogy gratulál, produktumával sikerült komoly nézői reakciókat kiváltania.
Boldogult ifjúkoromban magam is átestem néhány beavatási szertartáson – a székelyudvarhelyi kollégiumban, alig tizennégy évesen éjszaka a nagyobb diákok előtt meglehetősen megalázó feladatokat kellett végigcsinálni. Az eset több társamnak maradandó élményt volt, a későbbi évfolyamoknál arról is hallottam, hogy az eset után öngyilkosságot kísérelt meg az egyik áldozat. Bátorságpróbára, ne adj’ isten, egy közösségbe való beavató ceremóniára is szükség van-lehet – budapesti főiskolás éveim alatt magam is jókat szórakoztam a háromnapos Schönherz-kupákon, ahol egyetemisták hajtottak végre vicces-fura feladatokat. De nagy nézettségű kereskedelmi műsorokban gusztustalan, egészségre is veszélyes (hallottak már önök steril csótányról?) feladatokat végeztetni fiatal párokkal csak azért, mert másként nincs esélyük autót venni vagy lakásrészletet törleszteni, több mint megalázó.
Elintézhetnénk az egészet annyival, hogy aki az ilyen műsorba résztvevőnek jelentkezik, az meg is érdemli. De a dolog ennél bonyolultabb – a bűncselekmények esetében is ismeri a jog a bűnrészesség fogalmát, arról nem is beszélve, hogy a gusztustalanság az ötlettelenséget és a kreativitás hiányát volt hivatott elleplezni. Nem hiszem ugyanis, hogy jól megválasztott, izgalmas és érdekes feladatokat kevesebben néznének, mint – ahogy az a korábbi műsorokban volt – a nyűevést vagy a marhaszemrágást.
Másfél esztendeje az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) kérésére a testület műsorelemző osztálya megvizsgálta az említett produkciót, amelyet kezdetben tizenkettes karikával küldtek adásba (a hétfői adás már tizenhat éven felülieknek szólt). Az alapvető emberi félelmekre épített műsorból jó néhány van a nemzetközi piacon – úgy tűnik, szeretünk borzongani azon, hogyan győzik le mások a miénkhez hasonló fóbiáikat és gátlásaikat. Az „undormányshow-k” különösen a gyerekekre veszélyesek, hiszen egyrészt maguk kipróbálhatják a képernyőn látottakat (emlékezzük csak, hány országból kaptunk önakasztó gyerekekről híreket Szaddám Huszein kivégzése után), másrészt azt a példát sugallják, hogy ha nem vállalsz be mindent, nem vetkőzöd le alapvető szégyenérzeted, akkor a társadalom kiközösít, elveszted a csatát. Egy ilyen bátorságpróbás játék, a Fear Factor 2004-ben Németországban is hatalmas botrányt keltett, amikor férgekkel teli üvegkalitkákat húztak a játékosok fejére.
Érdekes az is, ahogyan a csatorna a saját „sztárjaival” bánt a műsor VIP-verziójában – míg a normál adások önkéntesei válogatott gusztustalanságokkal szembesültek, a celebrityknek a félelempróba nem tartalmazott sokkolóan gusztustalan feladatot. Többek között abból állt, hogy összebilincselt kézzel be kellett feküdni egy patkányokkal teli üvegkoporsóba, és megkeresni a lakatot nyitó kulcsot (Győzike így is pánikba esett, és sírva feladta a küzdelmet). A mezei kiadásban ezzel szemben például férgek közül kellett kiválogatni a nyers marhaszemeket, majd egyet közülük megenni, egy másik esetben pedig dobókockával eldöntött alapanyagokból (epe, marhaagyvelő, disznóháj, szem, bikahere, bél stb.) turmixolt koktélt kellett meginni. Arra is volt példa, hogy a műsorvezető majdnem rosszul lett, és beismerte, hogy maga sem tudná végrehajtani a feladatot – a játékosoknál azonban erősebb volt a pénz iránti sóvárgás a zsigeri ellenkezésnél.
Egy német felmérés szerint a nézők döntő többsége (84 százalék) úgy gondolja, ilyen típusú műsorokra nincs szükség. Huszonhat százalékuk visszataszítónak érzi, minden ötödik ember pedig egyenesen betiltaná. A 14–29 évesek között volt a legkisebb az elutasítottsága (16 százalék), viszont legjobban a 30–39 évesek szerették ezt a műsortípust – ebben a korosztályban csaknem minden negyedik ember szórakoztatónak tartotta, ha embertársait mindenféle gusztustalanságra kényszerítik a kamerák előtt.
A műsor nálunk nagyon jól indult, az első adást több mint másfél millió ember látta, és ezzel akkor megverték a konkurenciát is. Az első sorozatot átlagosan kétszázezer kiskorú látta, a csúcsnézettség majd’ hárommillió embert ért el a négyévesnél idősebb magyarok közül. Nem az értelmiség nézi, a felmérés szerint a városokban és a kisebb településeken élő, alacsony végzettségű, fizikai munkát végző vagy eltartott rétegből toborzódott a közönsége. A rettegés fokánál a tizennyolc évnél fiatalabbak nagyobb arányban képviseltették magukat, mint a 18–49 korosztályba tartozók – a sugárzás időpontjában az épp tévét néző kiskorúak hatvan százaléka erre volt kíváncsi. Az egyszerű gusztustalanságon túl a legveszélyesebb a műsor üzenete. Arról szól, hogy pénzért minden vállalható – egészséget lehet kockáztatni, alapvető higiéniai-társadalmi szabályokat felrúgni, emberi méltóságot semmibe venni. Ráadásul ha belebuksz a józan ésszel ellenkező feladatba, megszégyenülsz – kinevetnek, megaláznak, legyőznek. Csak az nyerhet, aki kellően gátlástalan.
Egy januárban készül felmérés szerint a magyar lakosság politikai napilapot alig vesz a kezébe (ha nagy ritkán olvas, akkor is bulvárt, ahol a kereskedelmi tévék sztárjait és műsorait népszerűsítik), viszont az emberek kilencvenhét százaléka hetente legalább egyszer nézi mindkét nagy kereskedelmi tévécsatornát. Az emberek hetvennyolc százalékánál a televízió a legfontosabb információforrás, ezt a rádió nyolc, az internet hat százalékkal követi. A válaszadók többsége arra a kérdésre, hogy nevezzen meg ma élő művészeket, kivétel nélkül a bulvármédiában szereplő „sztárokkal” válaszolt.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Európában listavezetők vagyunk a tévé előtt eltöltött idővel (míg a felnőtt magyar népesség 1977-ben átlagosan napi 89 percet ült a doboz előtt, ez a szám ma már bőven meghaladja a napi négy órát), és hogy a kereskedelmi televíziók által fontosnak tartott valamennyi korcsoportban évek óta emelkedik ez a szám (a fiataloknál gyorsabban, mint a felnőtteknél, talán azért, mert előbbiek őszintébben válaszolnak a kérdezőbiztosoknak), mindjárt kiderül, miért térnek az emberek olyan könnyen napirendre az őszödi beszéd, az immár napi hazugságok és gazdasági botrányok fölött. Ami nincs a tévében, az nem létezik, ami pedig benne van, az minden szinten gyomorforgató, és nehéz megkülönböztetni a fikciót a valóságtól.
Pénzért mindent szabad, ne legyenek gátlásaink – üzeni a televízió, a politikusok pedig veszik az üzenetet. Mi meg csak nézünk, mint a moziban.