„Egy olyan nemzet nevében szólok, amely mintegy 10 millió lelket vesztett el a holodomor következtében… Ragaszkodunk ahhoz, hogy a világ az emberiség ellen elkövetett valamennyi bűntettről megtudja az igazat. Ez az egyetlen módja annak, hogy a bűnösöket ne bátorítsa fel a közömbösség.”
Viktor Juscsenko,
Ukrajna (Nyugat-barát) elnöke
Joszif Visszarionovics Sztálin tartott attól, hogy Ukrajnában a húszas években megkezdődött nemzeti újjáéledés a tagköztársaság függetlenedéséhez vezet. A kommunista pártvezér ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy a nemzeti kérdés „lényegében parasztkérdés”, mert „a parasztság alkotja a nacionalista mozgalom fő hadseregét”. Így azután a bolsevikok az egész ukrán parasztságot akarták kiirtani.
Tervüket csaknem teljes egészében meg is valósították.
Európa szívében, azon a területen, amelyet a Szovjetunió éléskamrájának tekintettek, a harmincas évek elején több millió ukránt öltek meg mesterségesen előidézett éhínséggel. A megnyílt levéltárak dokumentumai alapján 1932–33-ban legalább tízmillió ukrán paraszt szenvedett kínkeserves éhhalált, miután több milliót már hasonló módon likvidáltak a húszas években egy kisebb mértékű, kísérleti jellegű mesterséges éhínséggel.
A mesterséges éhínség tetőpontján, 1933 telén és tavaszán naponta 25 ezer ember halt éhen. Ukrajna lakosságának 20–25 százaléka esett az éhínség áldozatául. Az ukránok ezt a népirtást holodomornak nevezik. A „holod” szó ukránul éhséget, éhínséget és éhhalált jelent. A „morityi” pedig szenvedés keltését, illetőleg gyilkolást.
Az ukrán holodomorról a világ, ahogyan Magyarország is, igen keveset tud. A Demokrata hetilap 1994 novemberében három hónapon át folytatásokban ismertette Robert Conquestnek, az ukrán holodomort elsőként feltáró brit történésznek A bánat termése címmel 1986-ban megjelent könyvét, de a balliberális sajtó többnyire hallgat az apokaliptikus méretű népirtásról, és irányában szinte semmilyen érdeklődést nem mutat – csupán sejthető okokból.
Mint jószerével az egész világ. Egyrészt talán azért, mert e világnak rossz a lelkiismerete, hiszen e népirtás elkövetésekor ugyancsak kevés szó esett róla. Túl sok volt a kommunista bűnökről értesülve opportunista módon hallgató kormány vagy a társutas balos értelmiségi. Másrészt pedig a szintén az ukrán parasztság köréből származó túlélők (a holodomor idején a parasztság aránya az egész lakosság mintegy 80 százaléka volt) nemigen kerültek olyan véleményformáló pozíciókba, amelyek révén e szenvedések ismertté válhattak volna a szélesebb közvélemény előtt.
A holodomorról a nyugati újságírók közül is csupán néhányan tudósítottak a valóságnak megfelelően. Mint a brit Malcolm Muggeridge, aki lapjában, a Manchester Guardianban (a mai Guardian elődje) írta meg mindazt a borzalmat, amelyet látott.
Ellentétben a New York Times szintén moszkvai tudósítójával, Walter Durantyval – ő Sztálinnal nem egy interjút készített –, aki 1932 novemberében azt jelentette, hogy „a Szovjetunióban nincs éhínség, és nem is valószínű, hogy valaha is lesz”.
1933 szeptemberében ő volt az első tudósító, akit beengedtek az éhínség sújtotta vidékekre. Jelentésében az állt, hogy „az éhínség szó használata mindazzal kapcsolatban, ami a Kaukázus északi vidékén történik, nyilvánvaló abszurditás”, majd leírta, hogy menynyi pufók gyerekkel és kövér tehénnel találkozott. Makszim Litvinov külügyi népbiztos Walter Durantynak a New York Timesban megjelent riportjaiból idézett, amikor az amerikai kongresszus számon kérte tőle, hogy mi történik a Szovjetunióban. Duranty egyébként 1932-ben Pulitzer-díjat kapott „az Oroszországból küldött szenvedélymentes, értelmező tudósításáért”. Pufók gyerekek, kövér tehenek: Sztálin munkája „eredményes” volt: 1933 szeptemberére az ukrajnai gyermekek kétharmada tűnt el az iskolákból. A tehenek pedig megdöglöttek.
Ukrajna egész területét és a főként ukrajnaiak lakta észak-kaukázusi Kubán térségét fegyveres egységek szigetelték el, nehogy az éhezők a szomszédos területekre menjenek ennivalóért. Több olyan feketelistázott falu akadt, amelynek minden lakója életét vesztette.
Akiknek alkalmuk van megtekinteni a kiállításon a sajtónak is kiosztott CD-ROM-ot, amely a holodomor iszonyatáról szól, a korabeli filmfelvételeken láthatják az életük utolsó napjaiban pergamenszerűen áttetsző bőrű gyerekeket. A magyar nézők közül vélhetően sokan nehezen visszaszorítható haragot is éreznek a kommunizmus bűneit Magyarországon relativizálók ellen, beleértve azokat a történészeket is, akik szerint a kommunisták gyermekeket soha nem bántottak.
De a holodomor célpontja az egész ukrán nemzet volt. Így maradéktalanul vonatkozik rá az ENSZ-nek a népirtásról szóló, 1948. december 9-én elfogadott egyezménye, amely népirtásnak minősíti „valamely nemzeti, népi csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával a csoportra megfontoltan oly életfeltételek ráerőszakolását, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése; oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása”.
A holodomor technikájának egyik fő eleme a kötelező beszolgáltatás rendszerében állt. Az előírt beszolgáltatási kvóta ugyanis messze meghaladta a learatott gabona mennyiségét. A helyszínen ellenőrző „csekisták” (biztonsági emberek) a bölcsőket is szuronnyal döfték át, hogy kiderüljön, vajon a család nem rejtett-e el a kisbaba alatt néhány szem gabonát. Azokat a falvakat pedig, amelyek nem tudták átadni az elrendelt mennyiségű gabonát, feketelistázták. Ezt követően fegyveresek zárták körül őket, nem engedtek se ki, se be semmilyen élelmiszer-szállítmányt, majd valamennyi élelmiszert elkoboztak.
Viktor Janukovics ukrán miniszterelnök – aki meglátogatta a brüsszeli kiállítást – kijelentette: „A holodomor tragikus momentuma népünk történelmének, és fájdalmat okoz minden ukrán szívében… Vele lényegében az ukrán nemzet létezése vált kétségessé.”
Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994 és 2004 közötti elnöke pedig kijelentette, hogy a holodomort szándékosan okozta a sztálinista rendszer, és a nemzetközi közösségnek nyilvánosan el kell ítélnie mint – az áldozatok számát tekintve – a világon elkövetett népirtások legnagyobbikának egyikét.
Az Ukrajnai Múzeumfejlesztési Központ információs és elemzői osztályán dolgozó Oleszja Sztaszjuk lapunknak arra a kérdésére, hogy az ismert okokon kívül még mi motiválhatta az egykori hallgatást az ukrajnai horrorról, elmondta: még a külföldiek – az angolok és amerikaiak – is féltek a sztálini rendszer hoszszú kezétől, vagyis attól, hogy bosszúból akár életükkel is fizethetnek azért, ha megszellőztetik a valóságot.
A kiállításon végigvezető Halina Fomencsenko, az Európai Parlament néppárti frakciójának politikai tanácsadója elmondta: az egyik plakáton feltüntettek több olyan európai országot, amelynek tízmilliós a lakossága, hogy érzékeltessék, mit jelent tízmillió ember elpusztítása. (A Magyar Országgyűlés 2003. november 26-i ülésén emlékezett meg az emberiség e borzalmas tragédiájáról és az ukrajnai népirtás áldozatairól, a „Sztálin szovjet rezsimje által okozott mesterséges és szándékos éhínségről”.)
Az áldozatok haláluk előtti hosszú, szavakkal nehezen leírható szenvedéséről Mihajlo Ivascsenko – aki maga is holodomortúlélő – megrázó képeket festett, amelyekből többet bemutat az említett CD-ROM.
A kóróvá aszott élőhalottak fakérget is ettek. Sőt elszigetelten még kannibalizmus eseteit is feljegyezték, amikor az éhhalál küszöbén álló szülők megették saját elhunyt gyermeküket. Miközben a szovjet állam vidáman exportálta „gabonafeleslegét”: 1929-ben, tehát három évvel a mesterséges éhínség teremtése előtt 2,9 millió tonna gabonát szállított külföldre; 1932-ben 51,8 millió tonna gabonát. 1933-ban, amikor az ukrajnai éhínség miatt a szovjet termés lényegesen kisebb lett, a kivitel 17,6 millió tonnára zuhant. Pedig tízmillió embert kétmillió tonna gabonával életben lehetett volna tartani.
Tehát „ne kommunistázzunk”?
Ezt mondani, egyelőre, lehet.
Az Európai Unió – elsősorban német sürgetésre – bűntetté kívánja nyilvánítani a népirtás tagadását. Az ügyben döntés legkorábban áprilisra várható, az igazságügyi és belügyminiszterek találkozóján. A javaslat azonban „több sebből vérzik”, ugyanis – mint Bernard Jouanneau francia ügyvéd és aktivista kifogásolta – nem vonatkozna például az örmény népirtásra, mivel eddig egyetlen nemzetközi bíróság sem hozott ítéletet róla. Az új tagországok legtöbbje pedig hangot adott aggodalmának, hogy a javaslat nem fedi a Sztálin-korszak bűneinek tagadását. A balti országok mindenképpen azt szeretnék, ha népük szibériai deportálásának tagadását is bűncselekménnyé nyilvánítanák. Erre azonban valószínűleg nem lesz lehetőség, ugyanis a javaslat vonatkozó részében a „faj, bőrszín, vallás, leszármazás, nemzeti vagy etnikai eredet” szerint meghatározott csoportok elleni népirtás tagadása lesz büntethető. Észtország, Lettország és Litvánia azt kívánja, hogy a „politikai véleményt” és a „szociális státust” is belefoglalják a meghatározásba, mivel a negyvenes és ötvenes évek Szovjetuniójában értelmiségiek, újságírók, gazdálkodók és üzletemberek csoportjait is deportálták a csoporthoz tartozásuk alapján.
Egy lapunknak nyilatkozó diplomata elmondta, hogy a baltiak kérelme valószínűleg nem kap helyet a javaslatban, de a sztálini időkben elkövetett bűnöket elítélő nyilatkozatot csatolhatnak a dokumentumhoz.
Ami – nem egy megfigyelő szerint – ismét érzékelteti az Európai Unió képmutató voltát, hiszen a múlt század legnagyobb méretű népirtásait nem faji alapon követték el: több tízmillió kínait öltek meg kínaiak, mégpedig éppen a többségi han kínaiak öltek meg han kínaiakat, míg a nem han kisebbségeket – a tibetiek kivételével – jóval kevésbé üldözték. A Szovjetunióban is Lenin és Sztálin helyi hóhérjai követték el saját népeik ellen a gyilkosságokat, amelyeknek sok millió áldozata volt.
A holodomorkiállítást szponzoráló, illetőleg szervező lengyel európai parlamenti képviselők arra kérik EP-beli kollégáikat, hogy írják alá az 1932–33-as ukrajnai mesterséges éhínséget elítélő nyilatkozatot.
Az Európai Parlament valamennyi magyar tagja – közölték lapunkkal mind a néppártiak, mind a szocialisták – testületileg csatlakozik a 2007/4. számú nyilatkozathoz.
origo.hu
Hankó Balázs: A kormány mindent megtesz azért, hogy a 13. havi nyugdíj rendelkezésre álljon
