Elmúlik bennünk a félelem addig, amíg felvesszük a felszerelést. Ha folyton a veszély érzetével foglalkoznánk, nem tudnánk elvégezni a feladatot. Persze ha összetűzésbe keveredünk, merthogy ez előfordul néha, vagy egyszerűen csak ránk lőnek, utána mindig átgondoljuk, hogy rosszabbul is járhattunk volna” – nem egy amerikai tengerészgyalogos mesél így iraki élményeiről, hanem egy borsodi fiatalember, hozzátéve azt is, nem ölni ment a háborús országba, hanem egyszerűen csak „adódott a lehetőség”. Vilmos azt mondja, Szudánban, Csádban, Afganisztánban is vannak magyarok, vagyis mindenhol, ahol „nagy a balhé”. Csak Irakban legalább százan lehetnek, akik a havi zsoldért fegyveres testőrként dolgoznak valamelyik nagy cég számára. Nyilatkozni érthető okokból kevesen akarnak, főleg nem azok, akik a megbízásokat adják.
Helyzetük sajátos, hiszen a háború okozta káosz olyan törvénytelen helyzetet idézett elő, ahol nemcsak a terrorcsoportok, hanem gyakran a magánhadseregek sem állnak egységes irányítás alatt. Sőt a kormányzóknak nevezett helyi hadurak gyakran maguk is a megbízók között szerepelnek, s nem nehéz kitalálni, hogy a feladatok végrehajtása nem felel meg mindenben a genfi konvencióknak.
Becslések szerint Irakban mintegy ötvenezer külföldi zsoldos dolgozik, ám hogy ebből mennyien magyarok, azt pontosan senki sem tudja megmondani, elvégre az ide érkezők ritkán regisztráltatják magukat valamely hivatalos szervnél. A szakértők két-háromszázra teszik a számukat, ám a fronton szolgáló erdélyi magyarok ötször ennyien is lehetnek. A szervezők, cégvezetők általában sokat látott egykori brit vagy amerikai katonatisztek, akik legszívesebben Kelet-Európából választanak beosztottakat maguknak. A balkániak kifejezetten népszerűek, elvégre a horvát és szerb fegyveresek számára a háború nem újdonság. De a londoni sajtó értesülései szerint 21 ezer brit állampolgár is zsoldosként szolgál Irakban, ez a szám pedig a háromszorosa annak, mint amennyien a szigetország zászlaja alatt hivatalosan tartózkodnak a háborús országban.
A borsodi zsoldos fiatalember egyik kollégája érdeklődésünkre azt mondja: „Egy cikk kevés lenne, hogy elmeséljem, milyen itt kint, regényt meg nem akarok írni. Aki itt van, tudja, miért jött. Csak azt tudom mondani, hajrá, a személyes tapasztalat a legjobb.”
A hosszabb beszélgetésre egyedüliként vállalkozó Vilmos sem vállalja valódi nevét, s kiköti, nem kereshetjük meg családját, barátait, nem érdeklődhetünk más vonalon a munkájáról. Mint mondja, csak azért nyilatkozik, hogy eloszlassa azt a rengeteg tévképzetet, amely az otthoni sajtóban gyakorta olvasható a zsoldosokról, különösen azóta, hogy január közepén lelőtték az egyik Makóról érkezett társukat.
Elárulja, korábban hivatásos békefenntartóként szolgált Boszniában, ahol egészen más közegbe került, mint amilyet a magyar honvédségnél megszokott. Együtt dolgozhatott sok más külföldi katonával, s látta, milyen hatalmasak a különbségek az otthon és a külföldön kínálkozó lehetőségek között. Aztán hazatérve megtapasztalhatta, mi az, amit a magyar politika hadseregreformnak hív. Mire véget ért a boszniai misszió, alakulatát feloszlatták, ejtőernyősből lövésszé minősítették át. „Amit szakmailag kínáltak, az semmire sem elég. Ezt már nem akartam elvállalni” – emlékezik vissza.
Vilmos másfél éve szolgál kint, s még öt évig dolgozna ebben a munkakörben, ha nem is mindvégig Irakban. S hogy mi motiválja? Óriási tapasztalatát miért nem inkább egy európai biztonságtechnikai cég vezetői posztján kamatoztatja? A válasz egyszerű: „Genetikai hiba. Gyerekkorom óta ezt akarom csinálni, ez a nekem megfelelő életforma, máshol nem igazán találom a helyemet.” Családja persze nem örül, hogy ilyen karriert választott magának, de elfogadták a tényt.
A kinti viszonyokról elárulja azt is, a magyarok általában segítik egymást, a zsoldosok közül sokan régi barátai, kollégái egymásnak. Nincs igazán feszültség az amerikaiakkal sem, akikkel gyakran dolgoznak együtt, főleg a hosszabb utazások biztosítása során. A helyeikkel viszont semmiféle kapcsolatuk sincs, leszámítva azt a néhány irakit, aki szintén testőrként dolgozik. Ha valaki bekerül a csapatba, onnantól a munkavégzést illetően nincs jelentősége annak, hogy valaki magyar, albán, brit vagy amerikai. Igaz, az utóbbiak a felvételnél élveznek bizonyos előnyöket, s általában a fizetésük is magasabb. A zsold azonban a többi nemzet fiai számára is csábító, hiszen a fiatalember állítása szerint a testőrök három- és tízezer dollár között keresnek havonta.
Nagyot téved azonban, aki csupán kalandként vagy könnyű pénzkereseti lehetőségként fogja fel a háborús missziót. Ahogy a kint szolgáló katonák, úgy a magánhadseregek tagjai is folyamatos támadásoknak vannak kitéve, a védettnek és biztonságosnak mondott táborokba is naponta belőnek, a sérülések, halálesetek egy részéről pedig a közvélemény sosem szerez tudomást. Egyes, általában nagyon szoros politikai kapcsolatokkal rendelkező cégek állásajánlatok tucatjait kínálják a vállalkozó szellemű, ám gyakran vakmerő és tudatlan fiatalok számára. Irakba menni katonai tapasztalat, fegyveres gyakorlat nélkül öngyilkosság, ami miatt – mint Vilmos fogalmaz – „sok család fog még sírni”.
Természetesen kíváncsiak voltunk, mit gondolnak minderről annál a budapesti cégnél, amelyik a zsoldosok nagy részét foglalkoztatja, de a többszöri egyeztetés ellenére végül nem kívántak válaszolni kérdéseinkre. A személy- és vagyonőrzéssel foglalkozó társaság honlapján azzal büszkélkedik, hogy „csapatunk a legmagasabb nemzetközi színvonalnak felel meg, taktikai és technikai szinten egyaránt. A hozzánk jelentkezők szigorú fizikai és pszichológiai válogatás után kezdhetik meg speciális kiképzésüket, ahol majd egy hónapig szakmájukban a világ legjobbjai oktatják őket.”
Kérdés azonban, hogy mindez mire elég.
A borsodi fiatalember jól ismerte a januárban lelőtt magyar zsoldost, hiszen korábban együtt is szolgáltak. Azt mondja, nehéz feldolgozni egy kolléga elvesztését, még ha az élet meg is edzette a lelküket. Kész csoda, hogy eddig „csak” három magyar áldozatot követelt a háború – teszi hozzá, mondván, úgy érzi, eddig burokban voltak.
Még többen vannak azonban azok a magyarok, akik civil feladatokat látnak el a veszélyes országban: teherautót vezetnek, takarítanak, kiszolgálják a megszálló katonákat. Hasonlóan a helyi lakossághoz, az ő életük is egyre nehezebb és kockázatosabb, a hatalmas pénzeket bezsebelő megbízókban pedig nem bízhatnak. Zoltán – aki a kellemetlen következményektől tartva szintén csak álnéven nyilatkozik – azt meséli, az őt alkalmazó Toifor munkatársai 2004 elején még bent laktak Bagdad központjában, a városban szabadon mozoghattak, étterembe jártak, használták a tömegközlekedést. Aztán tavasszal elkezdődött a „szent háború”, az országban egyre nagyobb lett a zűrzavar, a külföldi munkásokat pedig beköltöztették a repülőtérre.
Jelenleg tizenegy bázison van jelen a német központú cég, a legtöbb alkalmazott Bagdadban dolgozik, de sokan tevékenykednek a Ramádi közelében fekvő Blue Diamond központban is, amely egykor az iraki tisztek üdülőparadicsoma volt. A fiatalember körülbelül százötven Magyarországról érkezett munkásról hallott, de ő is megerősíti, hogy az erdélyiek vannak többségben. Nem tagadja, a cégnél mindenkit a pénz motivált, amikor a kiutazás mellett döntött, csakhogy Bagdadban nem pontosan azzal szembesültek, amit ígértek nekik. Hamarosan persze rájöttek, a háború egyes cégeknek, csoportoknak óriási üzlet, a kívülállóknak pedig az össznyereséghez képest legföljebb aprópénz jut.
Irakban valójában minden a Dick Cheney amerikai alelnök nevével fémjelzett Halliburton, pontosabban annak leányvállalata, a Kellog Brown & Roots kezében van, ők szervezik a megszálló katonák számára az élelmezést, az üzemanyag-ellátást, a szórakozást. (Az alelnök névleg már kiszállt a cégből.) A kilencvenes évek végén ugyanez a cég Taszáron is képviseltette magát, innen a magyar kapcsolat. A röviden csak Kellog’sként emlegetett vállalat alvállalkozója a Toifor, amely vécéket, zuhanyzókat, konténereket telepít és kezel, valamint vizet szállít. A számok pedig magukért beszélnek. Egy kuka kiürítéséért tíz dollárt kap a cég, egy szemetest naponta kétszer ürítenek, s egyetlen bázison legalább hétszáz lehet belőlük. Vagyis csak ebből a műveletből naponta több mint százötvenezer dollár bevétele származik a cégnek, a kukaürítés ráadásul aligha a legjövedelmezőbb tevékenységi köre. A hatalmas profit mégsem sarkallja arra a vállalat vezetőit, hogy normális munkafeltételeket és valóban magas fizetéseket biztosítsanak.
A német cég különben nem az egyedüli a piacon, egy konkurense például nemrégiben nyerte el tőle az Al Taqaddum-i bázist. Utóbbi, szintén német társaság főként albánokat alkalmaz, az ő fizetésük 1500 euró havonta. Irakiak is végeznek hasonló munkát ezeknél a cégeknél, őket azonban generációkra visszamenőleg leellenőrzik, s ha bármi gyanúsat találnak, biztos az elutasítás. A Toifornál a kezdő fizetés 1200 dollár, a vállalkozó szellemű munkatársak fél év alatt érhetik el az 1650 dolláros, vagyis mintegy háromszázharmincezer forintos csúcsfizetést. (2005 áprilisáig a Toifor alkalmazottai 300–600 dolláros veszélyességi pótlékot kaptak, ezt követően azonban megvonták a juttatást.) Ez az összeg persze Magyarországon jó jövedelemnek számítana, Irakban azonban túl nagy a tét, s ha valaki – dacolva az életveszéllyel – két évet kint is töltene, még akkor sem gyűlne össze annyi pénze, hogy megvegyen egy budapesti panellakást. Igaz, a sofőröknek valamivel jobb a helyzetük, ők minden juttatással együtt 2200 dollárt is megkereshetnek. A feltételek kőkemények, hiszen a napi munkaidő tíz óra, pihenőnap nincs, legföljebb váltáskor. Zoltán azt mondja, tizenegy hónap alatt összesen hat olyan nap volt, amikor nem kellett a volán mögé ülnie.
Esetében a problémák már a kiutazáskor elkezdődtek, hiszen hamar kiderült, hogy a szervezők nem álltak a helyzet magaslatán. Az indulási időpontot többször módosították, s végül mindössze két napja maradt összepakolni és elbúcsúzni. „Az utazás borzalmas volt” – meséli. Először a török légitársaság gépével Isztambul érintésével eljutottak a jordániai fővárosba, ahonnét az Iraqi Airways járatára foglaltak helyet nekik Bagdadba. Csakhogy Ammánban sokaknak eltűnt a csomagjuk, másoknak pedig napokig várakozniuk kellett a repülőtéren, mire megérkezett a csatlakozás. Az útlevelüket elvették, s ha valaki el akart intézni valamit, azért nagy összegeket kellett fizetnie a helyi „megbízottnak”.
Később megszüntették a járatot, helyette egy ukrán cégtől béreltek egy ősrégi Il–18-as gépet, amelyre azonban sokan nem fértek fel, így továbbra is bonyodalmas volt a kiutazás. Néhány hónappal később aztán az emírségekbeli Jupiter Airlines vette át a céget, ukrán személyzettel. Ez a járat Bagdad–Bukarest–Budapest útvonalon közlekedett, végre normálisnak nevezhető feltételekkel.
De nemcsak az utazás, hanem a kinti körülmények is megdöbbentők voltak. A megérkezőket szűk barakkokban szállásolták el, a munkához katasztrofális állapotú járműveket biztosítottak, ami nemegyszer kisebb balesetekhez is vezetett. Csoda, hogy eddig nem történt nagyobb baj, hiszen mint a fiatalember meséli, a szerelők gyakran a kukákból guberálnak öszsze különféle tárgyakat, amelyeket felhasználhatnak a javításhoz. A legnagyobb veszélyforrás a kint dolgozók számára azonban mégiscsak a háború maga. Zoltán egyik erdélyi ismerősének egy golyó találta el a lábát, egy másik férfinak pedig a fejét a hivatalos jegyzőkönyvek szerint a szemeteskocsi darálója roncsolta szét, a szóbeszéd szerint azonban őt is lövés érte. Előbbi férfi szerencsés volt, néhány hét múlva újra munkába állhatott, utóbbi azonban már csak koporsóban térhetett vissza szülőföldjére. Éppúgy, mint 2003 novemberében az a magyar Toifor-alkalmazott, akit tévedésből lőttek le az amerikai katonák.
A beszélgetést követően iraki munkalehetőségek iránt érdeklődve e-mailben megkerestük a Toifort is, ahol megerősítették, továbbra is várnak olyan magyarokat, akik készek a közel-keleti országban dolgozni. Mint közölték, a munkavégzés csak őrzött katonai táborokban zajlik, s – tették hozzá – idegen nyelv ismeretére nincsen szükség. Egy postacím alapján ezután megpróbáltuk felkeresni a cég budapesti központját, ám meglepetésünkre irodát nem, csupán két postaládát találtunk egymás mellett. Az egyik a Toiforé, a másik a fent említett őrző-védő társaságé volt.
Zoltán azt mondja, sosem volt célja a cég lejáratása, egyszerűen csak azt szeretné, hogy akik még indulás előtt állnak, alaposan gondolják át, mire is vállalkoznak. Ami biztos, a nyugati országok számára egyre kínosabbá válik az iraki háború, hiszen a növekvő emberveszteséget és a költségvetést terhelő hatalmas kiadásokat egyre nehezebb elfogadtatni a választókkal. Politikailag éppen ezért kényelmes megoldás a katonai feladatok kiszervezése cégekhez, a kérdés csak az, lesznek-e mindig olyan kalandorok, akik készek mások után eltakarítani a szemetet.
origo.hu
Nincs több kegyelem a drogkereskedőkkel szemben: elfogadta a parlament a kábítószerek betiltását
