Nem tartja dehonesztálónak a régi főnemesi családok leszármazottaira nézve, hogy a mai kormányzati érdekköröket új arisztokráciaként is szokás újabban aposztrofálni?
– Ahhoz, hogy a válaszom érthető legyen, vissza kell kanyarodnunk az arisztokrácia eredeti fogalmához. A klasszikus meghatározás szerint ugyanis az arisztokrácia a népet vezető, kiválasztódott rétegként indult valaha. Az én olvasatomban tehát az első főnemesek szobrai a Hősök terén találhatók a hét vezér személyében. A kora középkori vezető osztály a török időkben átalakult, s a régi nemzetségek kihalása, illetve a Habsburgok által történt kivégzése után új családok emelkedtek föl. Az egyik legszebb példát az Esterházyak szolgáltatták, akik még csak nemesek sem voltak addig. Az én őseim, a Zichyek köznemesekként tüntették ki magukat a török elleni harcokban. Zichy István egész vármegyényi területet foglalt vissza az oszmánoktól. Vagyis: a főnemesség a nemzet védelme során keletkezett: a katonai sikerek jutalmaként kapták a címeket. A főnemességgel honvédelmi kötelezettségek jártak tehát, a cím, a rang és az adományok csak követték a sikereket.
– De hát az arisztokrácia szerepe nem volt mindig egyértelmű. A nagyobb társadalmi változásokat sem igen szívelték, s felróják nekik a Habsburg császárokhoz való ragaszkodást is. Sokan ráadásul idegen származásúak voltak.
– Úgy vélem, nem a császárhoz, hanem a királysághoz, a Szent Koronához voltak hűségesek, így a legtöbben a Habsburgokban is a magyar királyt szerették volna tisztelni. Nem állja meg a helyét az a féloldalas beállítás sem, hogy idegenlelkűek lettek volna. A Rákóczi-szabadságharcban a fejedelem oldalán vettek részt jó páran. A reformkor kapcsán elég, ha gróf Széchenyi Istvánra utalunk, aki gyermekkorában még csak németül tudott, mégis ő lett a legnagyobb magyar. Az 1848–49-es szabadságharc alatt gróf Batthyány Lajos volt a miniszterelnök, akit elvhűségéért kivégeztek 1849. október 6-án a császáriak. Sokkal komplexebb tehát a kép, hiszen a honi arisztokrácia szinte egésze magyar identitású volt. Sőt akik külföldi főnemesi családokból származtak, azok is integrálódtak a magyarságba, s kevésbé kötődtek a nemzetközi főrangúakhoz. A magyar főnemesség javarésze nem támogatta ugyan a trónfosztást, de a nemzeti érdekeket is képviselő királyát akarta ünnepelni. A levert szabadságharc után a passzív ellenállásban részt vettek, s így megakadályozták, hogy Ferenc József anélkül legyen király, hogy elismerné a magyar nemzet csorbítatlan jogait. A főnemesek javarésze így teljesítette hazafias kötelezettségét, ezért csak az 1867-es kiegyezés keretében kerülhetett sor a koronázásra. A második világháborútól négy főnemes: az öngyilkosságot is vállaló Teleki Pál, a Gestapo által üldözött, majd a szovjetek által elhurcolt, és Oroszországban meghalt Bethlen István, a szlovák parlamentben a magyarságért kiálló, s a zsidók deportálását célzó törvényeket egyedül meg nem szavazó, elpusztított Esterházy János, valamint Apor Vilmos, a zsidókat és a nőket védelmező, a szovjetek által meggyilkolt püspök azok közé tartoztak, akik tudták, mi a történelmi kötelességük.
– Kiállják-e a próbát a jelenlegi kormányzati kiváltságosok?
– A mai hatalmi elitben olyan emberek kerültek funkcióba, akik az MSZMP, illetve főként a KISZ apparátusának a tagjai voltak. Őket egészítik ki a volt Államvédelmi Hatóság terjedelmes továbbélő klientúrája és a régi moszkoviták elkényeztetett gyermekei. Az a hatalmi réteg, amely most uralkodik, egyértelmű gyökereiben kötődik egy megszálló, idegen rendszerhez. Mindennek fényében egyáltalán nem véletlen az orosz gázvezetékkel kapcsolatos lobbizásuk. A most uralkodó hatalmi koncentrátum a szovjet hegemóniát kiszolgáló sleppben szervezetként vett részt, mintegy leányvállalatként.
– Erre mondják azt, hogy ez a régmúlt, s a mai kormányzat tagjai már életkoruknál fogva sem vádolhatók a régi bűnökkel. Az apák hibáiért nem vonhatók felelősségre, immár tiszta lappal indultak.
– Csakhogy az MSZMP és a KISZ élvezetői nem külön-külön, hanem kapcsolataikat megtartva, jogtalan előnyöket élvezve, meggazdagodva, hálózatszerűen kerültek be a hatalomba. Mai gazdagságuk nem kis részben még a szovjetek által fenntartott rezsim öröksége. Gondoljunk csak az orosz államadósság lebontására, amely több száz milliárd forintos tétel volt, és többségükben olyan emberek cégei bonyolították le, akik ma is a gazdasági élet meghatározó szereplői vagy képviselők. A mostani hatalmi elit megtollasodása tehát a legutolsó ötven-hatvan évhez kötődik, és nem személyes tehetségük gyümölcse.
– Nem keresi túlzottan a múltban a mai kincsfelhalmozások eredetét?
– Nem. Ha a felhalmozási folyamatot pontról pontra végigvesszük, logikusan jutunk el a mai vagyonokig. A Rákosi-időkben közel hatezer lakásból, villából telepítették ki a tulajdonosaikat, sokszor azért, mert egy pártfunkcionárius kinézte magának azokat. A rendszerváltozás idején tetejébe potom áron meg is vásárolhatták az ebül eltulajdonolt jószágot. Minél elkötelezettebben szolgálta ki egy pártkáder az idegen hatalmat, annál több előnyben részesült a lakáskiutalások, zsíros állások betöltése terén. A vezető elvtársak már akkor nyugatra járhattak, amikor másokat még az útlevél közelébe sem engedtek. Külföldön taníttathatták a gyermekeiket, míg mások hátrányos megkülönböztetésben részesültek még a hazai egyetemi felvételiken is. A politikailag megbízhatók tovább fialtathatták pénzüket az egyedi engedélyhez kötött üzletekben, így jóval könnyebben szerezhettek például gebines boltot vagy butikot. Az amúgy is privilegizáltak tehát hatékonyabban tudták megsokszorozni a pénzüket. A nyolcvanas évek végére kialakult a szocialista vezetők privát kapitalizmusa, amikor más még vállalkozói engedélyt sem kaphatott, ha a párt megvétózta.
– Azt mondják erre a műbaloldalon, hogy a rendszerváltozás idején az esélyegyenlőség helyreállt.
– Éppen a rendszerváltozás idején alakultak ki a legnagyobb esélyegyenlőtlenségek. 1987-ben például a vezetők bérét már nem a minisztériumok határozták meg, így háromszoros jövedelmet osztottak ki maguknak. Felhalmozásaikból beszállhattak az állammal alakított vegyesvállalatokba. Ebből aztán megindult a spontán privatizáció spirálja, amelyhez szintén köreikből származó bankvezetők juttatták a nagy öszszegeket a „vörös segély hálózaton” keresztül. Mára az is köztudott, hogy a menedzsment a saját javára kötötte meg – főként az energiaiparban – a külföldi cégekkel tető alá hozott privatizációs alkukat is.
– Nem lehet-e erre azt mondani, hogy végeredményben ők is „harcban”, méghozzá osztályharcban szerezték a kiváltságokat, így kiérdemelték az új arisztokrácia elnevezést?
– A régi nemesség az idegen hatalmak elleni honvédő küzdelmekben szerzett rangot, míg a mostani pénzarisztokrácia a külföldi hatalmak melletti és a saját nemzete elleni fellépésben tüntette ki magát. Mindenki döntse el, melyik érdemel elismerést.
– Ön pszichológusként mivel magyarázza a jelenlegi kormányzatnak a társadalommal szembeni fokozódó agresszivitását?
– Érthető a kormány idegessége, mert a nyolcvanas évektől kezdve létrejött, hálózattá szerveződött rejtett hatalom egyre láthatóbbá válik. Az egy éve rájuk szavazók is mind tisztábban látják: nem várhatnak semmit ettől a csak saját gazdagodását menedzselő társaságtól. A bűnös hatalom pedig retteg a lelepleződéstől, hisz mindent elveszíthet. Ezért próbálja eszközökben sem válogatva megosztani a nemzetet, a társadalmat. Ebből viszont már a baloldalon is egyre kevesebben kérnek. Az egészségügyi miniszter lemondása is jelzi, hogy inog a hatalom.
origo.hu
Lencsevégre kapták a miniszterelnököt az olasz éjszakában
