A Gyurcsány-paradoxon

Május 26-án lesz egy éve, hogy Gyurcsány Ferencnek Balatőszödön, a szocialista országgyűlési képviselők frakcióülésén (i)gazságbeszédével sikerült feljutnia – Nádas Péter író szavaival – a retorika egyik csúcsára. A felejtés ellen idézzünk néhány önleleplező beismerést ebből a „remek” szónoklatból:
„(…) elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon.”; „Jöttek páran, akik nem szarakodtak azon, hogy a megyei önkormányzatban lesz-e majd helyük, vagy nem, hanem megértették, hogy másról szól ez a kurva ország.”; „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi.”; „Amit meg lehetett csinálni az elmúlt egy hónapban, azt megtettük. Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük. Úgy őriztük a titkot, hogy miközben tudtuk és ti is tudtátok, hogyha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, hogy soha ilyen problémánk nem volt.”
Gyurcsány maga szögezte le – 1956 hangulatában – puritán egyszerűséggel a lényeget: „Hazudtunk reggel, délben, este!” – Tavaly politikai válság tört ki országában. Ön elismerte, hogy hazudott a lakosságnak. Miért hazudott? Meg akarta nyerni a választásokat? Vagy más oka volt rá? – faggatta Gyurcsányt nemrég lisszaboni útján a Diário de Notícias című portugál lap riportere. És Gyurcsány a szokott sablonnal válaszolt: ő nem hazudott, amikor beismerte, hogy hazudott, „mert az őszödi felszólalás nem hazugság volt, hanem az ország utóbbi 17 évének legőszintébb beszéde”.
A Gyurcsány-paradoxon lényege tehát az, hogy az ország legőszintébb beszéde az, amelyben ő elismeri, hogy végighazudott néhány évet. Tudathasadás nélkül nehéz megérteni a kormányfő logikáját: elismeri, hogy hazudozott éveken át, megtapasztalhattuk mi is a választási kampány finisében, az Orbán Viktorral folytatott televíziós vitája során, hogy ennyi idő alatt beteges hazudozóvá vált; a tervezett vizitdíjra vonatkozó Orbán-megjegyzésre például Gyurcsány így reagált: „Vonja vissza ezt a kampányt, mert ha nem teszi, akkor maga is (sic!) az igaztalanság vádjába süllyed!”
Rögzítsük ismét a fontos tényt: Gyurcsány nem saját akaratából, a becsapott választók előtt ismerte be a hazugságait, hanem szűk elvtársi körben. Tette ezt azzal a céllal, hogy cinkosává tegye a magyar alkotmányra egyébként felesküdött (ha ez egyáltalán jelent még számukra valamit) szocialista képviselőket. És ismerjük el, így, egy év elteltével, a kiszivárogtatás után kialakult politikai válságnak köszönhetően a hatalomféltés a kormányfő cinkosává is tette a szocialista képviselőket. Nyugodt lelkiismerettel állapíthatjuk meg, így utólag is, hogy Gyurcsány Ferenc egy beteges hazudozó. Bátran ítélhetjük meg úgy a választások előtt eltelt gyurcsányi időszakot, hogy a kormányfő zseniális színészi alakítással előadott és őszintének ható hazug beszédeivel, nyilatkozataival, szemünkbe hazudott ígéreteivel becsapta az embereket – a bennfentes körökhöz nem tartozó szocialistákkal és a szocialista párt szavazóival együtt.
Némi reményt jelenthetett volna a becsapott társadalom spontán lázadása a Kossuth téren, ha a felháborodott tömeg elég nagyra dagadhatott volna, s képes lett volna megőrizni – akár több hónapig is – a kormány bukásáig kitartó tüntetés békés jellegét. De a máig ismeretlen megbízók által felbéreltek provokációi, a szélsőséges csoportok aktivizálódása, és nem utolsósorban a rendőrség indokolatlan, brutális akciói, a megfélemlítés céljával végrehajtott attakja nyomán a demonstráció ősszel utcai zavargásokba torkollott.
Az MSZP–SZDSZ értelmiségi holdudvara szabályos médiaháborút indított Gyurcsány erkölcsi megtisztítása, szalonképességének helyreállítása érdekében.
Mára a vihar elült, Gyurcsány maradt. Itthon a kormányfő csak olyan újságíróval áll szóba, aki nem feszegeti a Nagy Átverés erkölcsi és politikai tarthatatlanságát, a demokrácia megcsúfolását, a nap mint nap megtapasztalt lopakodó diktatúra kiteljesedését. Ilyen időkben jogosan merül fel az értelmiség felelőssége. Szerencsére nem olyan rossz a helyzet. Április végén, még ha gyér médiaérdeklődés mellett is, egy érdekes konferenciára került sor a Magyar Kultúra Alapítvány székházában a Kodolányi János Főiskola Posztmodernológiai Kutatóközpontja és a Magyar Kultúra Alapítvány által rendezett Kölcsönös hazudozáson alapuló társadalmi szerződés ökonómiájáról és az értelmiség felelősségéről címmel, Zelei Miklós író elnökletével. Közgazdászok, szociológusok, pszichiáterek, filozófusok járták körül a hazugság emberi lelket és társadalmi normát sértő problémáját. Zárszavában Pethő Bertalan utalt a Krisztus előtt 600 körül élt krétai Epimenidész örökbecsű kijelentésére, miszerint minden krétai hazudik.
A krétaiak mindig hazudnak mondást évszázadokon át elemezték, s elemzik ma is a logikaórákon. A logika tudománya Epimenidész-paradoxonként tartja számon. Ugyanis, ha Epimenidész is krétai, márpedig krétai, akkor ő is hazudik. Vagyis: akkor nem igaz, hogy az öszszes krétai hazudik, ha a hazudós krétain azt értjük, hogy minden szava hamis. A Gyurcsány-paradoxon is a hazugságon alapszik: ha Gyurcsány azt állítja, hogy akkor őszinte volt, amikor beismerte, hogy folyamatosan hazudott, akkor ő egy nonstop hazudozó, és az sem igaz, hogy utólag igazat mondott akkor, amikor őszinte beszédnek minősítette a hazugságbeszédet. Vagyis azokat az őszödi beszédben megfogalmazott, jövőnkre vonatkozó ígéreteket sem szabad elhinni, egy percig sem egy ilyen megátalkodott hazudozónak. Még akkor sem, ha egyébként néhány ígéretet szívesen elhinnénk neki. De például azt semmiképpen sem, hogy mostantól majd nem fog hazudozni költségvetési adatokról, az euróbevezetés dátumáról, illetve arról, hogy nincs szükség további megszorító intézkedésekre.
Vagyis ennek az embernek nem célszerű elhinnünk egyetlen szavát sem, még akkor sem, ha olyan irodalmi nagyságok, mint Nádas Péter, Konrád György vagy Esterházy Péter igyekeznek olyan erkölcsi értéket belemagyarázni a silány, trágár és hazug beszédbe, amilyenek nyilvánvalóan nincsenek benne. Nádas szerint „kétségtelenül hazudott, a hazugságát elismerte, de hogy úgy mondjam, nem volt érzékeny a dologgal szemben a későbbi nyilatkozataiban. Bizonyos érzéketlenséget mutatott, amely demokratikus politikus számára nem azért nem megengedhető, mert morálisan nem elfogadható, mert mindenki úgy hazudik, ahogy akar, mindenki a saját hazugságáért maga felelős”. Nádas szerint egyébként Gyurcsánynak bocsánatot kellett volna kérnie, és nem csak a saját választóitól. Fejtő Ferenc szerint „ilyen mélységesen patetikus hangon nem sokan beszéltek Magyarországon Széchenyi István és Nagy Imre óta”. És nem szakadt le az ég!
Esterházy így moralizál: „Ha kicsit nyugodtan elolvassuk a szövegét, az egy nagyon is erkölcsi alapozású szöveg. Épp azt mondja, hogy elég a hazudozásból.” Na hát, lefordítva a szépirodalmár nyelvéről tisztességes erkölcsi alapozással: „most már nekem is elegem van a saját hazudozásaimból”. Konrád egy német szerkesztőt hív segítségül a tömör véleménye megfogalmazásához: „nem hazug, hanem hazugságellenes beszéd volt”. Ja, ha a német szerkesztő is így látja? A baloldali szociológus, Gazsó Ferenc szerint viszont „Gyurcsány Ferenc szavainak eredményeképp megsérült a parlamenti demokrácia tekintélye, a miniszterelnök elvesztette erkölcsi hitelét”.
Így van. De akkor mitévők legyünk? Hogy lehet az, hogy még mindig egy erkölcsi hitelét vesztett ember Magyarország miniszterelnöke?