A láger madarai

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Varlam Salamov élete, szenvedéseinek stációi a szuverén ember és a szovjet totalitarizmus feloldhatatlan konfliktusát tanúsítják.
Száz évvel ezelőtt Vologdában született, ebben a Moszkva és Szentpétervár között nagyjából egyforma távolságra lévő városban. Szüleinek háza Vologda szívében, éppen a hagymakupolás templom tőszomszédságában állt. Varlam okos, érzékeny fiúcska volt, benne élt egy kultúrában, az orosz létezésben. Anyja rengeteg verset tudott könyv nélkül, érzékenységét jelzi, hogy a komolyzene annyira hatott rá, hogy mindig sírt tőle. „Anyámnak a dúr, a moll egyre ment, ő sírt. Akkoriban jelentek meg a detektoros rádiók azokkal az óriási antennákkal. Be akartam tenni a fülhallgatós rádiót anyám szobájába. – Ne, ne! Egész nap sírnék” – írta visszaemlékezéseiben Salamov. Az apa, Tyihon pópa művelt, tájékozott, mélyen hívő, pravoszláv hitét másokkal megosztó egyházi ember volt. Száműzött forradalmárokban tartotta a lelket, tizenegy éven át (még Varlam nevű fiának megszületése előtt) misszionáriusként az Alaszkához közeli Aleut-szigeteken teljesített szolgálatot. Fia szerint egyszerre volt „Isten szolgája és Oroszország jobb jövőjének harcosa”. Idősebb korában Salamov így emlékszik vissza a szülői házra: „Apámon mindenki bosszút állt… A képzettségéért és az intelligenciájáért. Az orosz történelem minden szörnyűsége a mi házunk küszöbén keresztül zúdult ránk.” Tyihon pópa 1893-tól 1904-ig élt az Aleut-szigeteken, de az új század negyedik esztendejében azt kérte följebbvalóitól, hogy helyezzék őt vissza Oroszországba.
Mert honvágya volt. Mert azt akarta, hogy az orosz föld nevelje föl a gyermekeit.
Visszahelyezték. Hazajött nyomorogni, megvakulni. Egyik novellájában Salamov idős, szerencsétlen, vak apjának állít emléket. Egy papról ír, aki, már nem bírván az éhezést, darabokra töri, fejszével vágja szét azt az arany mellkeresztet, amelyet jutalmul kapott áldozatos munkájáért. És Salamov csak ennyit ír a novella végén: „A Torgszin-üzletek, ahol aranyért élelmiszert adtak, reggel kilenckor nyitottak.” Ennyi. Minden benne van. Lenin, Sztálin, Jezsov, Berija és a kommunista vircsafttá váló egész megveszekedett forradalom.
Varlam Salamovot az orosz föld – nem egészen Tyihon pópa elképzelései szerint – aztán fölnevelte.
„Kolimán nem énekelnek a madarak. Kolima virágai élénk színűek, kapkodva virítanak, durvák, nincs illatuk. A nyár rövid: a hideg, élettelen levegőben nappal száraz hőség, éjszaka dermesztő hideg honol” – írta visszaemlékezésében. Közel húsz évet töltött a Szovjetunió kényszermunkatáboraiban. Háromszor ítélték el. Először 1929-ben, egyetemista korában: Lenin „végrendeletének” (Sztálin hatalmi törekvéseiről írt kongresszusi levelének) szamizdat kiadásában segédkezett. A vád: szovjetellenes agitáció. Három évet kap, az Urálba küldik kényszermunkára. Köztörvényesekkel egy szintre kerül mint „társadalmilag veszélyes elem”. „Sztálin számára egész bűnös életében nem volt nagyobb öröm, nagyobb gyönyörűség, mint hogy politikai cselekményért köztörvényes bűnözőként ítéljenek el egy embert” – írja (A Butirki börtön, 1929). Salamov aktái közt ott van egy levele a pártvezetésnek a párt által elkövetett, okvetlenül kijavítandó hibákról, a megújulás fontosságáról, s ez már önmagában skandalum lehetett, de ráadásul ebben a levélben – megjegyezzük, nem is dicsérően, hanem egyszerűen hivatkozásként – kétszer is előfordul Trockij neve. Az OGPU (Egyesült Állami Politikai Ügyosztály) alighanem főleg a kétszer leírt Trockij névre összpontosított. Hibákat rótt föl a huszonkét éves egyetemista fiú a sztálini legfelső vezetésnek… Istenem, mintha a lábacskáját figyelmeztetően fölemelő kisegér tartana előadást az éhes macskának a vegetarianizmus előnyeiről. Mit gondolhattak róla? Hogy az ilyen izgága alakot jobb, ha börtönbe csukják? Ott adjon tanácsot saját magának, hogyan kell fényesre nyalni a lötty után a csajkát.
A három év kényszermunka után, szabadulását követően Salamov megnősül, beleveti magát az irodalmi életbe. Dolgozik, ír, gyermeke születik. Verseket publikál. Nem sokáig marad szabadlábon. Másodszor 1937-ben kopogtatnak érte, amikor elkezdődik a két éven belül milliós nagyságrendet elérő letartóztatási hullám. „A börtönben töltött első percemtől kezdve tisztán láttam, hogy a letartóztatásokban szó sincs semmiféle tévedésről, ami folyik, az egy egész társadalmi csoport tervszerű kiirtása, mindazoké, akik az utóbbi évek orosz történelméből nem azt jegyezték meg, amit meg kellett volna jegyezniük.” Salamovot öt évre ítélik, és elküldik az aranyat és halált termelő kolimai bányákba. Itt volt a legnagyobb a halandóság. Az emberek úgy hullottak, mint a legyek. Még az őröknek is vérzett az ínyük a skorbuttól, pedig ők jobban étkeztek, mint a rabok.
Negyvenkettőben szabadulna, de egy kijelentése miatt, miszerint Ivan Bunyin, az emigráns író az orosz irodalom klasszikusának számít, besúgják, és véleményéért újabb tíz évet sóznak a nyakába. Huszonkét évesen tartóztatták le először, és mire 1956-ban visszatérhet Moszkvába, már az ötvenedikben jár. (Szabadulásuk után az elítéltek még évekig csak büntetésük körzetében telepedhettek le, s dolgozhattak, illetve tízezer lakosúnál nem nagyobb településen kellett maradniuk. Salamov a második és harmadik büntetésként kapott tizenöt év kényszermunka után még két évig felcserként dolgozott Ojmjakon közelében. A magyar olvasónak e város neve arról lehet ismerős, hogy a föld leghidegebb települése, mínusz 72 fokot is mértek itt.)
Alig lehet fölfogni, hogy ez az ember, aki az irodalom bűvöletében élt, aki egyetemistaként rajongott a húszas évek művészeti pezsgéséért, aki a szó művésze lehetett volna lágertapasztalatok nélkül is, hogyan bírta ki hosszú és rettentő büntetését a halál és az örök fagy birodalmában. Mindössze harminchat éves, amikor 1943-ban végelgyengüléssel (!) a magadani láger kórházába kerül. A száznyolcvan centi magas férfi testsúlya nyolcvan kilóról negyvennyolcra fogy. Hordágyra fektetik, alig tud beszélni. Az orvos megkérdezi tőle, tud-e válaszolni kérdéseire. „A szememmel intettem, hogy tudok. Takarékoskodtam az erőmmel. A szavak lassan, nehezen buktak elő a számból, olyan volt, mintha idegen nyelvről fordítanék. Mindent elfelejtettem. Elszoktam az emlékezéstől.” Az orvos utasítja az ápolót, hogy a szerencsétlen embert a kályha mellé fektessék. Egy hét múlva tud lábra állni. A kórházi kezelés abból áll, hogy enni kap, és nem kell dolgoznia. Az egészségügyi viszonyokat mi sem jellemzi jobban, mint hogy az egész kórházban egyetlenegy lázmérő van, amire úgy vigyáznak, mint egy kincsre, nem is mérik vele a rabok lázát, nehogy összetörjön, pulzus szerint állapítják meg hőemelkedésüket.
Ha Salamovot nem szánták volna meg emberséges orvosok, és nem ajánlották volna felcsertanfolyamra felépülése után, elpusztul Kolimán, mint a többi százezrek. A tanfolyam elvégzése alatt azonban lassan erőre kap, és reménykedhet a könnyebb munkában. Ezen a zord vidéken telente a hőmérséklet gyakran mínusz ötven fok alá süllyed. Egyik „kolimai elbeszélésében’ Salamov arról ír, hogy amikor a mínusz ötven fokról hirtelen mínusz harminc fokra emelkedett a hőmérséklet, boldogok voltak, egyenesen tavasziasnak érezték az időt. Minden relatív…
A lágerirodalomhoz nehéz pusztán esztétikailag viszonyulni. A leírt szenvedések, a megörökített élettorzók tiszteletre késztetik az embert. De tévedés azt gondolni, hogy a lágerlét tesz íróvá valakit. A megírt szenvedés természetesen önmagában is megrázó, de hogy szomorú élettény emlékeként rakódik le tudatunkban, s így végső soron történészek számára válik adalékká, vagy pedig megrázó és fölkavaró esztétikai élményt jelent, az a szó erejétől függ. Bármilyen kegyetlenül hangzik is, az átéltek rettenetének puszta papírra vetéséből nem születik automatikusan jó irodalom. Ezért van az, hogy ha elolvastuk memoárok tucatjait, gyakran úgy érezzük, ezzel már találkoztunk, az illetőt persze nagyon sajnáljuk, de amit ír, az mintha ismétlés volna. (Pedig nem is mindig az, csak a megformálás erőtlensége okozza ezt a benyomást.) Salamov azonban igazi művész: ha maradhatott volna Moszkvában, s a kommunizmus valami csoda folytán megbukik az orosz hazában, belőle akkor is író lett volna. Erre rendelte őt a sorsa. Novelláinak másodszori olvasása után (az első olvasás esztétikai élményét a nyomasztó tények, a rettenetes részletek széthasogatják) rádöbbenünk, hogy mindent tudott az emberről. Nagy áron, de mindent megtudott. Egyszer azt mondtam valakinek, hogy Salamov novelláiban engem lenyűgöz az életszeretet, és tudtam, olyan furcsát állítok, mintha azt mondanám, Franz Kafkát a humoráért szeretem.
Valami mély igazságtalanság rejlik abban, hogy ahol elhangzik vagy leíródik a szó, „lágerirodalom”, ott mindig megjelenik Salamov neve. Mostohán bánt vele a sors még ebben is, mert elsősorban akkor kellene elhangoznia a nevének, amikor a XX. századi novella mestereiről esik szó. Az esztétikai tévelygések csak folytatódnak azzal, hogy például leggyakrabban Szolzsenyicinnel szokták őt összevetni, pedig megkockáztatnám, hogy novellaművészetének valódi rokoni szálai Bodor Ádám világával fűzik össze. Gondoljunk csak arra, hogyan írnak ők a természetről! Senki úgy nem képes a természetről írni, mint a diktatúra írói.
Salamov megpróbáltatásai nem fejeződtek be a kényszermunka és száműzetés éveivel. „Szabad” életében irodalmilag művelt ügynököket állítottak rá, akik a bizalmába férkőztek. Tényleg olyan veszélyes lett volna a szovjethatalomra, hogy már huszonkét éves jogászhallgatóként kényszermunkatáborba kellett küldeni? Hogy a halál Kolimának nevezett birodalmából Moszkvába csak ötvenévesen engedték vissza, arcán, üszkösödő kezén örök nyomot hagyó fagyásos sérülésekkel – és még mindig figyelni kellett, még mindig akadt róla jelentenivaló?
Fájdalmas kiolvasni a jelentésekből, hogy bízik besúgóiban, úgy tűnik, még örül is annak, hogy irodalmilag tájékozott emberekkel beszélgethet. (Ezzel az attitűddel nem állt egyedül. Szolzsenyicin hasonló naivitással fogadta bizalmába a csehszlovák titkosszolgálat, a KGB-vel kapcsolatot tartó StB embereit, többek közt az 1974-ben ráállított ügynök házaspárt. Frantisek Holub Szolzsenyicin tanácsadója lett, felesége, az orosz származású Valentina Holubová pedig titkárnője és szóvivője volt.)
Salamov rendkívül nyílt a beépített ügynökökkel, társaságukban véleményt nyilvánít, állást foglal egy sor témában, amelyekről „a józan ész szerint” inkább hallgatnia kellett volna: kijelenti, hogy Majakovszkijt a kiüresedés vitte az öngyilkosságba; hogy Gorkij tekintélyét mesterségesnek tartja; hogy a divatos szovjet író, Szimonov teljesen tehetségtelen. És persze kifejezi elismerését a „fekete bárányok”, a szovjet irodalompolitikának oly sok gondot jelentő Cvetajeva, Zoscsenko, Ahmatova, Paszternak iránt.
Elmesél besúgóinak egy anekdotát az Ogonyok író-főszerkesztőjéről. A szovjetrendszer hű kiszolgálója ül a patakparton, és egy aranyhal dobja föl magát a vízből. „Mit kívánsz?” – kérdezi az aranyhal. Az író-főszerkesztő azt válaszolja, neki nem kell semmi. Pénze van, lakása, dácsája, kocsija is van. Otthon elmeséli patakparti kalandját az asszonynak. „Te ostoba! – kiált föl a felesége –, kérhettél volna egy kis tehetséget!” (Vajon a besúgó együtt kacagott Salamovval?)
De honnan is lenne tehetség azokban, kérdezte Salamov, akik beállnak a megadott irányba, és kiszolgálnak egy hibás politikát?
Salamov világa szikár és lírai, infernális és univerzális, a természetről, az emberről és a totális diktatúráról szól. Egy másik lét, egy ember alatti világ törvényei jelennek meg benne. Közlései egyszerűnek tűnnek (nem azok), tudása égi és alvilági. Nem volt vallásos, bár írásai tele vannak vallási szimbólumokkal, nevekkel, bibliai utalásokkal, a stáció, a kínszenvedés archetipikus képeivel. Ifjúkorában az irodalomban, a művészetben, a társadalomformálás értelmes módjaiban hitt. Kolima kigyógyította idealizmusából. A jó és a rossz, noha megjelennek írásaiban, mégsem érezzük, hogy azon a megjelölt helyen vannak, ahová az erkölcs nevében a művészet kismesterei helyezték őket. Az ember alatti lét világában átrendeződnek értékek és viselkedések. Itt az emberiesség parancsa hol érvényes, hol nem az, de ez mégsem véletlenszerűség, csak az erkölcsiség megszokottól eltérő rendje. Nem csak az embertelenül nehéz bányamunka elvégzéséhez szükséges fejadagok kalóriaszintje csökkent a lágerek világában. Csökkentett hatásfokon működtek az emberiesség törvényei is. Az emberi élet leszállított értéke az erkölcsi értékeket is más rendben osztályozza. Ahol a túlélés a feltétele már annak is, hogy az igazság egyszer valamikor elmondassék, ott a túlélésre tett erőfeszítések fölértékelődnek. Salamovnál nem tétel, hanem napi tapasztalat, hogy a rossz az többnyire rossz marad, és az emberben lévő jó nagyon törékeny, mert az ember lealjasítható. A munkatábor államilag garantált poklát valósággal meghatványozza a köztörvényes bűnözők gátlástalansága, szadizmusa, uralkodási hajlama, fékevesztettsége. (Egy szép színésznőnek tréfából saját lágerrab férjével íratják meg párjának halálhírét, minek következtében a nő öngyilkos lesz, a kiszabadult férfi pedig megőrül.) Másik novellájában, a Cherry brandyben Oszip Mandelstamnak állít emléket Salamov. Egy költőről ír, akiben ő is ott van. Egy költőről, aki legyengülve, halála előtt azon tűnődik, hogy számára az élet és az ihlet azonosak voltak. És közben nem érti, hogy a kenyeret miért kellene eltennie későbbre, mikor úgyis meghal. (Mandelstamot Sztálinról írt verse miatt küldték kényszermunkatáborba, ahol 1938 decemberében, 47 évesen halt meg.)
Meglepődve olvastam egy visszaemlékezésben, hogy Salamov szép ember volt. Szép, magas, kifinomult, igazi orosz, írta az emlékező. (Salamov egyébként zürjén származású, úgyhogy a finn-permi ág miatt akár rokonunknak is érezhetjük.) Ha jól megnézzük a fényképét magyarul megjelent első kötetének borítóján, nem a szépség jut eszünkbe róla. Rettenetes ez az arc. A szenvedés, a megalázottság, az élni vágyás árának térképe. De léteznek róla más felvételek is. Kifinomult, határozott, mélyen intellektuális arc, sokat tudó tekintet. Egymás mellett kell nézni a róla különböző időben készült képeket, és már ebből sokat megtudunk a kommunizmus természetéről.
Saját hazájában, amíg élt, főműve, a Kolimai elbeszélések című füzére soha nem jelenhetett meg; 1978-ban egy londoni kiadó vállalta Salamov kötetének közreadását. Csakhamar megjelent franciául is, ennek nyomán 1981-ben megkapta a francia PEN Club Szabadság-díját.
Az író ekkor már nagyon beteg volt. A szovjet állam elhelyezte az írószövetség öregotthonába, majd onnan „1982-ben a régi, jól bevált orosz politikai receptnek megfelelően, őrültnek nyilvánítva erőszakkal átszállították a pszichiátriára. A pizsamára vetkőztetett Salamovot órákon át tartották egy jéghideg autóban, ahol tüdőgyulladást kapott, és hamarosan meghalt” – írja a Szentencia című kötet utószavában Goretity József.
Vologdában egy lelkes muzeológusnő, Marina Vorono emlékmúzeumot alapított Salamov szülőházában. Itt az egész világból érkező Salamov-kutatók részvételével rendszeres konferenciákat tartottak, kiállítást rendeztek be.
Marina Voronót 2005-ben bestiális módon meggyilkolták.
Salamov sírján a szoborportrét megrongálták.
Irodalmunk profán szentje, Pilinszky János egy régi televíziós interjúban háborús emlékeit fölelevenítve arról a léthelyzetről beszélt, amikor minden azt látszott alátámasztani, hogy a könyvek haszontalanok, érvényüket vesztették, akár ki lehet őket dobni a vagonból. Ne várjuk meg ezt a pillanatot. Addig olvassunk könyvet, szép irodalmat (sic!), amíg nem zakatol velünk a vonat, amelyre nem önszántunkból ültünk föl.