Amikor Buddha mosolyog

Valóságos népünnepély kíséretében adta át tegnap a Magyar Vöröskereszt a Srí Lanka déli részén fekvő Habaraduwa falu közösségi házát, amelyben iskolai előkészítő, számítógépszoba, könyvtár kapott helyet. A 2004-es szökőár károsultjainak épült létesítményben akad még tennivaló. A főként halászokból álló lakosság azonban így is nagy örömmel fogadta a magyar nép ajándékát. Konditerem már van, víz még nincs.

(Srí Lanka)
Mutassák meg, hogyan kell ezt használni – mutat a közösségi ház konditermében álló erősítőgépre az ünnepség után Chaminda, az egyik halász. Bevallja, hogy sosem látott ilyet, de kipróbálja majd. A legnagyobb sikert a bokszzsák aratja, amelyet a gyerekek püfölnek. A szomszéd szobában az idősebbek asztali játékot játszanak, s mosolyogva tekintenek a hozzájuk betérő idegenekre. A házat körülvevő betont előző nap még festették, mára azonban kívülről látszólag minden elkészült. A Buddha-szobor is a helyén áll. Kissé csalóka azonban a látszat, hiszen hamar rájövünk: hiába a sok jóindulat, elég pár „mély zsebű” vagy dilettáns szervező, s az örömbe üröm vegyül. Néhány létesítményt végiglátogatva kiderül, hogy a segélyprogramok nagy része ezer sebből vérzik. Még jó, hogy a közösségi ház áll. Hiába vannak példaértékű tervek, hiénákból sincs hiány.
A 2004 karácsonyán a dél-ázsiai államokon, így Srí Lankán is végigsöprő szökőár emberéletek tízezreit oltotta ki, teljes volt a pusztulás és a káosz. Bár a nemzetközi szervezetek 48 órán belül a helyszínre értek, nem tudtak elegendő segítséget nyújtani. A katasztrófa óta eltelt két és fél év, ám a bürokrácia útvesztői, a korrupció miatt a projektek jelentős részének megvalósítása késik vagy kudarcba fulladt. Ledózeroltatta például a kormány azt a lakónegyedet, amit az osztrák Kurier építtetett, mivel az épületek lakhatatlanok voltak. Még a kötőanyagot is kilopták a téglák közül. A közelben egy helyi szervezet úgy épített házakat, hogy kifelejtették a konyhát. – Nem kérek én könyöradományt, csak olyan körülmények között szeretnék élni, mint korábban – mondta az óceán partján Perdeef, akinek mindenét elsodorta a víz. A 26 éves tuktuk sofőr korábban turistákat szállított háromkerekű járgányán. Most azonban alig jön vendég, s jó, ha egy hónapban ötezer rúpiát (körülbelül 12 ezer forintot) megkeres.
A Koggala város feletti dzsungel helyén szingapúri pénzből megépült Habaraduwa falu lakóházait is csak a közelmúltban foglalhatta el a kijelölt 35 család. Eddig rokonoknál vagy sátrakban húzták meg magukat. Még szerencse, hogy Srí Lankán nem fenyegetnek éjszakai fagyok. Hiába ígérték, iható víz még mindig nincs a településen, az emberek kénytelenek négy kilométert gyalogolni, hogy megmeríthessék kannáikat. Pénzkereseti lehetőség szintén csak a parton akad. Ennek tudatában elgondolkodunk: vajon miként fog működni a közösségi házban az orvosi szoba, illetve hogyan mosakodnak majd a helyi gyerekek kondizás után. Sajnálkozva nézünk a fellépő táncosokra, akik akrobatikus műsorszámuk után a mosdó felé veszik az útjukat. Ám az ajtó zárva.
Az udvaron Morzsányi Éva, a vöröskereszt főigazgatója és Nagy Gábor projektmenedzser a technikai részletekről beszél. Elárulják, hogy vízről a szingapúriaknak kellene gondoskodniuk. Ha végre kiépül a rendszer, valahogy be is kell juttatni az 570 négyzetméteres házba a vizet, s ez sem lesz ingyen. A Magyar Vöröskereszt 40 millió forintot szánt az épületre, s bár a nehezén túl vannak, még most is igen szemfülesnek kell lenni, hogy a pénz ne tűnjön el. (A cunamiprojektre körülbelül 750 millió forint gyűlt össze, a kiadások döntő többsége Indonéziába jut.) A munkálatok vezetésével megbízott Rohan Nanayakkara, Magyarország tiszteletbeli konzulja nem állt éppen a helyzet magaslatán. A hatvandolláros áron leszámlázott ajtók, ablakok helyére például harmincdollárosak kerültek, az épület 2005 októberére tervezett befejezése pedig egyre csak húzódott. A diplomatát nem tudtuk elérni, az ünnepségen sem jelent meg. Úgy tudjuk, a ténykedése által okozott kár a költségek körülbelül 20-30 százalékát teszi ki, ami leginkább az adományozók miatt kellemetlen. Rossz nyelvek persze régóta mondják, hogy a segélyezés nagy üzlet. Közben az érem másik oldaláról hálásan mosolyognak ránk Habaraduwa lakói, akiknek a külföldi szervezeteken kívül talán senki nem segített volna.
Búcsúzóul visszanézünk a konditerembe, ahol Chaminda még mindig bizalmatlanul méregeti az erősítőgépet. Edzés helyett inkább elkéri e-mail címünket – elvégre az internet a dzsungelben is hódít –, s megígéri, hogy beszámol a fejleményekről. Mosolyog, a buddhisták már csak ilyenek.