Átverés

K U L T Ú R S O K K

Szenzációt röpített világgá e hét elején egy svájci kutatóintézet: a magyar sajtóban felkapott hír szerint az Africa Research Institute (ARI) rábukkant távoli rokonainkra Fekete-Afrikában. A genfi székhelyű tudományos intézet azt állította, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság területén olyan törzs él, amely rokonságban lehet a szudáni és egyiptomi magyarábokkal. Az intézet közleménye azt is tartalmazta, hogy a „magyarik” nyelve hasonlít a magyar nyelvre, ismerik a fokhagymát, és zenéjükben is felfedezhetők a magyar gyökerek.
Csakhamar kiderült: ügyesen megszerkesztett álhírről volt szó, amelyet kiötlői szándékosan túráztattak meg a magyar sajtóban. Szerkesztő kollégám, Margittai Gábor – aki nemrég mind ez idáig talán a legátfogóbb helyszíni beszámolót írta a magyarábokról, és szívén viseli sorsukat – ezután a Lánchíd Rádióban megjegyezte, hogy az álhírgyártók iróniájának igencsak sértő éle van, tekintve, hogy a magyarábok fél évezrede őrzik kultúrájukat, amely így akaratlanul is gúny céltáblájává vált.
Mindenesetre az „intézetnek” e-mail repült, hogy kiderítsük, mi volt a célja ennek a kamuhírnek.
A válaszként kapott e-mailben megjelölt telefonszámot felhíva Dezső András és Kresalek Dávid jelentkezett, akik készséggel elmondták, az álhír gyártása egy dokumentumfilm részét képezi. A Kresalek rendezte film ugyanis azt próbálja bemutatni majd, hogy nagy gondok vannak a magyar médiával: a hírek ellenőrzése legalábbis kívánnivalót hagy maga után, a tapasztalat azt mutatja, hogy a hazai újságírók sokszor nem mennek utána egy-egy információnak. Ami lehet álhír is.
Átverés.
A kísérlet a filmkészítők feltevését igazolta. A koholmány bámulatos karriert futott be a magyar sajtóban: a hír megjelent például az Index és a Hírszerző hírportálokon, foglalkozott vele az Info Rádió, az RTL Klub, egész oldalt kapott a Mai Nap című bulvárlapban, megjelent a Világgazdaság című napilap on-line kiadásában – és hát mit tagadjuk, a Magyar Nemzet internetes hírfolyamába is bekerült (jóllehet lapunk nyomtatott változata nem közölte a megerősítetlen információt). Ami még meglepőbb, a hírt leadta a Bloomberg nemzetközi hírügynökség is.
Mintha kórosan elszaporodtak volna az utóbbi időben az ilyen-olyan céllal bedobott és megjelent kamuhírek a médiában (az én hírhedten rossz emlékezőképességemet persze aligha lehet megbízható statisztikaként elfogadni). Még versenykiírás is volt a leghihetőbb kamuhírek gyártására az interneten 2005-ben: a New York-i Eyebeam alternatív művészeti csoport által szponzorált Contagious Media Showdown (kb. Ragadós médialeszámolás) című pályázat nyertese a műholdas nyomkövetővel felszerelt tangabugyiról szóló híradás lett. A féltékeny férjeknek fejlesztett GPS-es tangáról szóló álhírt többek között a Magyar Távirati Iroda is „megette”, amely hírügynökség leginkább hajnaltájt szokta kiadni előfizetőinek az efféle ostobaságokat, rendszerint forrásmegjelölés nélkül. Talán ezért sem tűnt fel senkinek, hogy ezúttal koholmányról van szó: a kamuhírt rádiók, sőt a Népszabadság is érdemesnek találta „kis színesként” közölni.
Ez azonban az efféle médiaátverések (hoaxok) öncélúbb fajtája, amely inkább szórakoztató, nem pedig magasabb rendű(nek gondolt) célokat szolgál. A kilencvenes évek legjobban sikerült hoaxa nem ilyen volt, hanem tudatos, nevelő célú átverés, amely Alan Sokal fizikus nevéhez fűződik, és amely mára a médiaátverések egyik alaptípusává vált. Sokal 1996-ban dolgozatot nyújtott be a Social Text című rangos amerikai szociológiai folyóiratnak A határok átlépése: a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé címmel. A dolgozat megjelent, majd Sokal újabb tanulmányt írt, amelyben kifejtette, írása az elejétől a végéig értelmetlen, ahogy írja: „ebben az egészben semmi sincs, ami emlékeztetne a logikus gondolatsorra; az olvasó csupán tekintélyektől vett idézeteket talál, játékot a szavakkal, erőltetett analógiákat és vakmerő kijelentéseket”. A dolgozat tehát paródia, és célja az volt, hogy bebizonyítsa, bármi elmegy ezekben az akadémiai körökben, ha: a) jól hangzik; b) alátámasztja a szerkesztők ideológiai előítéleteit. A magát „régi baloldaliként” meghatározó professzor mindezzel segíteni akart; ahogy fogalmazott, „megvédeni a baloldalt önmaga trendi részétől”.
Ha a dolgokat innen nézzük, akár hálásak is lehetünk a Kresalek-féle produkciónak, hiszen valódi problémára mutat rá érzékletesen: nevezetesen, hogy az állítólag ellenőrző funkciót (is) ellátó magyar sajtó sokszor nemhogy a kormányzati munkát, de még a hírforrások hitelességét sem képes ellenőrizni. A magyar média állapotáról persze el lehet morfondírozni a hoax kapcsán (amelyet egyébként, szerintem hibásan, a szerzők „médiahacknek” hívnak, csakhogy a media hack meghatározás egészen mást takar). Ami azonban igazán nyugtalanító, hogy nem speciálisan magyar jelenségről van szó. A tengerentúlon például a nyomtatott sajtó – főként a nagy amerikai regionális napilapok – mélyrepülésben van. A részvényesek érdekeit szem előtt tartó igazgatók létszámcsökkentéssel próbálják meg garantálni a nyereséget, ám ennek elsősorban épp a hírek ellenőrzésének gyakorlata látja kárát.
Tudom, az internetes média gurui már kinyilatkoztatták, hogy a webes közlés lehetősége miatt megszűnt a hagyományos média „kapuőri” szerepe, ám az ilyen átverések mégiscsak a jó értelemben vett kapuőrök egyre fájóbb hiányára mutatnak rá. Ráadásul érdemes azon is elgondolkozni, hogy miért az internetes szerkesztőségek bizonyultak a legfogékonyabbnak az álhír közlésére (miközben a nyomtatott lapokba nemigen került be az álhír). A sokszor kültelki magyar viszonyoktól elvonatkoztatva számomra ez legalábbis azt jelenti, hogy olyan interregnum van kialakulóban, ahol a nyomtatott sajtó szakmai munkája egyre nagyobb nyomás alatt áll, miközben az internetes hírközlésben még nem magától értetődő, hogy a sokat kárhoztatott szűrő miként működtethető, és hogy egyáltalán miért van rá szükség.
Pedig az információk mennyisége megkerülhetetlenné teszi a kérdést: vajon a jövő médiája valóban az olvasóra akarja bízni a hírválogatás sok időt felemésztő munkáját, vagy épp az egyre nagyobb hírtömeg miatt erősebb lesz az igény az olyan profizmus iránt, amely legalább megközelítőleg képes kihalászni e tengerből a hiteles információkat?
Azaz a sajtó valóban elvesztette hagyományos „szűrő” szerepét, de úgy tűnik, még nem közkeletű a felismerés, hogy épp ezért hangsúlyosabbá kell válnia hitelesítő szerepének. És bármennyire vagdalkoznak is a webguruk (Dave Winer és Jeff Jarvis például manapság már sokakat irritál haladónak kikiáltott, de igencsak dogmatikus nézeteivel), ennek hogyanja, módszerei már Hérodotosz óta ismeretesek, működnek és be is váltak.