Az ima mint gyógyeszköz

Olvasom, hogy jótékonysági aukción kalapács alá kerül Kádár Jánosné Tamáska Mária rózsafüzére a Polgár Galéria és Aukciósházban. Az ismeretlen tulajdonos szándéka szerint az árverési bevétel felét a Kádár házaspár sírrablóinak kézre kerítésére kitűzött nyomravezetői díj növelésére kívánja fordítani, másik felét pedig Mindszenty József hercegprímás boldoggá avatási procedúrájának költségeire ajánlja fel.
Az ember csak hüledezik a hír hallatán, és az első pillanatban kétségbe vonja, hogy a kommunista-ateista Tamáska Máriának lehetett-e egyáltalán szentolvasója. De miért ne? – mondatja velem a másik érv. Hiszen ő is volt gyermek, amikor még imával kezdődött az iskolában a reggel. Vagy örökölhette a szüleitől is. Ismeretes, hogy elmagyarosodott szlovák agrárproletár családban született 1912-ben Budapesten. Az öröklés, az iskolai szokások viszont még nem jelentik azt, hogy felnőttkorában, amikor az ember már felelős a szavaiért és a tetteiért – használta is a rózsafüzért. Tudjuk róla, hogy fiatalon lett a józsefvárosi szociáldemokrata szervezet tagja, majd pártmegbízatásként szakszervezeti könyvtáros. 1945-től a kommunista párt tagja. 1945 júniusától az ÁVH – Magyar Postára telepített – levélfelbontó részlegén kiértékelőként tevékenykedett. 1954 decemberétől 1956. november 15-ig az MTI személyzeti osztályának volt a vezetője. 1958. május 12-től 1980 végéig, nyugdíjba vonulásáig a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának osztályvezetője, majd a hivatalvezető helyettese. Enynyit a múltjáról.
Egy rózsafüzérrel kapcsolatban most az ő személyét emlegetni – horribile dictu – blaszfémia. Mindenesetre kitűnő üzleti fogásnak tetszik a galéria részéről, meg az ismeretlen tulajdonos részéről, a sírgyalázás után, Kádárné olvasóját árverésre bocsátani. Ha csakugyan a hagyatékából való…
A tulajdonosi szándék is meghökkentő: „(Jobb felől üt) nekem fütyöl, / (Bal felől üt) s nekem fütyöl” – írhatnánk Arany Jánossal, azaz egyfelől a nyomra vezetési díjat szeretné felsrófolni, másfelől pedig Mindszenty boldoggá avatási procedúrájára kíván pénzt fordítani. Vajon mennyi pénzt remél a hagyaték őrzője az olvasóból?
Ugyanakkor tisztelettel kérdezem: ki az a balek ma Magyarországon, aki a temérdek gond és baj közepette Tamáska Mária állítólagos rózsafüzérjére ácsingózik, s ezért a zsebébe is nyúl? Más kérdés, ha a hercegprímás olvasójáról lenne szó, de az sohasem kerülne árverésre. Persze megtanulhattuk, hogy ebben a hazában mindenre van jelentkező. Amikor néhány éve interjút készítettem a Kádár János és felesége sírján a virágokat hetente ápoló, rendbe hozó önkéntes pedagógusnővel, megkérdeztem tőle: Miért csinálja? Azt válaszolta: „Bosszantom vele az embereket! Ennél a sírnál ugyanis mindig rend van…” Hát igen. Be kell látnom, hogy valószínűleg az olvasóra is lesz pályázó. Meg aztán nem tudhatjuk, hogy élete vége felé Tamáska Máriát nem fordította-e a betegség az ima felé.
Oláh Vilmos, a Péterfy Sándor utcai kórház egykori orvosa – aki 1956-ban, a forradalom idején itt teljesített szolgálatot – mesélte, hogy a notabilitások közül Mező Imre és Kállai Éva került a pártház ostroma után a Péterfybe. Mező Imrét az általános sebészet kezelte, Kállai Évát a baleseti sebészet, azazhogy ők. Utóbbit Egyed Béla operálta, de jóval november 4-e után. Kétoldali combtörés szegezését hajtotta végre rajta. Maga a sérült mondta el, hogy a lincseléstől való félelmében ugrott ki a második emeletről. A combtörés mellett persze számos egyéb sérülést is szenvedett. A műtét sikerült, de a beteg utána kritikus állapotba került. Jóval később, 1957 áprilisában halt meg általános szepszisben. Nem lehetett megmenteni. A sors kegyesebb lett volna hozzá, ha nem kellett volna hat hónapot végigszenvednie. 1957 elején, januárban vagy februárban illusztris látogatói voltak: Biszku, Münnich és Kádár… Halála előtt fogadta a rádió riporterét is, és megvallotta egész életét. Állítólag az ima volt az utolsó menedéke… Megpróbáltam nyomára bukkanni az interjúnak, de nem sikerült megtalálnom.
Oláh doktor elmondta azt is, hogy 1956 májusában, friss epeműtétét követően, Farkas Mihály egykori honvédelmi minisztert is náluk helyezték el. Őt azonban senki sem látogatta. Halálosan meg volt rémülve, hogy elteszik láb alól, mert túl sokat tud. Akkor még az általános sebészeten, különszobában feküdt. Egyik este Oláh doktor volt az ügyeletes, amikor Farkas hívatta. Neje, egy magas, sovány nő ült mellette az ágyon. „Jaj, Istenem, jaj, Istenem! …” – sóhajtozott Farkas Mihály. Oláh Vilmos megdöbbent. A kemény ateista Istent hívja? – gondolta. „Farkas elvtárs – mondta neki a doktor –, ön Istenhez fohászkodik?” „Hagyja már – volt a válasz –, hát ha fáj valamim, ki a fenéhez fordulhatnék?”
Nem tudjuk, hogy Kádár Jánosné elvtársnő élete végén hogyan számolt el az életével, tetteivel, és egyáltalán elszámolt-e valakinek. Meglehet, ő is Istent hívta utolsó napjaiban.
Márai Sándor 1946-os naplójában Alexis Carrel kis tanulmányát idézi. A fiziológus tapasztalataival és tárgyilagosságával beszél az imáról mint gyógyeszközről. „Mindebben én is hiszek – írja Márai. – Ez nem vallásosság kérdése. Az ember lehet hívő, anélkül, hogy vallásos lenne, s az embernek lehet köze Istenhez akkor is, ha értelmével istentelen. Az ima elindít a lélekben egyféle folyamatot, melynek testi hatása kiszámíthatatlan. Mindenki imádkozott, Szókratész és Marcus Aurelius is, a vadak és Pascal, minden ember, aki nem egészen süket a természetfölötti iránt.”
Következésképpen: Tamáska Mária is a maga módján imádkozhatott, ahogy Kállai Éva és Farkas Mihály is tette, de ez nem ugyanaz, mint amikor a hívő ember olvasójával eljut Isten csöndjébe, abba a néma közegbe, amely az egyedüli tiszta beszéd Isten és ember, ember és ember között. Metanyelvnek is mondhatjuk, amely némaságában is egyféle beszéd fölötti beszélgetés Istennel, amit bizonyítani nem tudunk, csupán hinni lehet benne. A hívő ember számára azonban ez tökéletesen megnyugtató.
A hitetlen, az ateista, per exemplum Tamáska Mária rózsafüzére önmagában még nem jelent semmit; bizonyos, hogy nem ismerte a mondást: „Imádkozzál és dolgozzál”, sőt az „imádkozva élj” parancsát sem. Mert ha ismerte volna, nem lett volna soha Kádár János felesége.
A szentolvasóról írja Pilinszky János: „Monotóniája a szív monotóniája, s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arra való, hogy szinte mindig mondhassuk. Aki szereti, annak számára monotóniája üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.”
Tamáska Mária nem jutott el idáig, s most azt a rózsafüzért bocsátják árverésre, amelyről megfeledkezett élete során. Legalábbis erre utalnak a tények. Amelyet megtartott mégis a házban, mert talán félt megválni tőle. Ahogy az őr is félt Tabódy Istvánt megütni Recsken, amikor az egykori huszártiszt – később felszentelt pap – arról beszélt neki: Isten látja, hogy mit cselekszik. Blaszfémia – írtam az árverésről. Igen, kigúnyolása a szentolvasónak, amely életünk tragikus közönyéből próbál időnként felrázni bennünket, és segítésünkre siet a hit, a remény, a szeretet erejével.