(Bécs)
Egyre több szó esik manapság arról, milyen a demokrácia állapota Oroszországban, s egyáltalán miként lehet leírni a Putyin-rendszert. A Kreml főideológusa, Vlagyiszlav Szurkov a szuverén demokrácia teóriáját tette le az asztalra. Mások ugyanerre a nemzeti érdekek védelmét tudatosítva a paternalista demokrácia meghatározást használják, míg megint mások kizárásos alapon csak annyit emelnek ki, hogy tévútra visz, ha ezt a berendezkedést az angolszász típusú, nyugat-európai liberális demokrácia terminológiájával próbáljuk körülírni. Ezek az elemzők a történelmi hagyományok és mentalitásbeli sajátosságok mellett például kiemelik, hogy az oroszországi távolságokat figyelembe véve eleve másképpen kell az államot építeni. Ezt a hatalmas teret csak egy erős állam képes uralni. Az Oroszország lassú magára találását bizalmatlanul szemlélő világpolitikai vetélytársak ilyen meghatározásokkal nem bajlódnak. Úgy tűnik, a demokrácia kérdése számukra inkább csak a nyomásgyakorlás egyik eszköze. A néhány hete nyilvánosságra hozott, a 2007 és 2012 közötti időszakra vonatkozó amerikai külügyi stratégiai terv a már-már elfelejtett feltartóztatási doktrínára emlékeztetve úgy fogalmaz, hogy „Oroszországban komoly aggodalomra okot adó folyamatok zajlanak, növekszik a hatalom politikai és gazdasági centralizációja, s Washington európai és más szövetségeseivel együtt továbbra is határozottan fellép a demokrácia értékei, az emberi jogok, a szabadság védelmében, és vissza fogja szorítani a negatív orosz magatartást”.
A Kremlhez közel álló politológus, Szergej Markov szerint mindenekelőtt a stabilizációt szem előtt tartva az elmúlt években az autoriter és demokratikus intézmények egyfajta kombinációjaként leírható berendezkedés alakult ki. Ám ahhoz, hogy megértsük a helyzetet – húzza alá az elemző –, nem nyolc, hanem húsz évre kell visszatekintenünk. A peresztrojka éveire, amikor az önkényuralmi rendszer a liberalizáció folyamatán ment keresztül. Akkor mindenki úgy hitte, hogy a demokráciához nem kell más, mint szabadság, s az oroszokra mérhetetlenül nagy szabadság ömlött. Ennek eredőjeként az ország részekre szakadt, vészesen leértékelődtek az állami intézmények, rohamosan hanyatlott a gazdaság, eluralkodott a káosz és az anarchia, a hatalom az üzleti körök kezébe került. Az oligarchikus kapitalizmus évei sokakat rádöbbentettek arra, hogy téves a demokráciát kizárólag a szabadsággal azonosító modell. Megkezdődött az állam megerősítése, mivel a civil társadalom gyenge volta, a törvényesség hiánya, az elburjánzó korrupció, az erkölcsi, lelki szétesés és a gazdasági válság állapotában lehetetlen a stabil demokratikus rendszer kiépítése. A Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése utáni évekről van szó, amelyeket irányított demokráciaként határoztak meg a politológusok. Mint Markov fogalmaz, az átmeneti időszak koncepciója ez, amely valahol a tekintélyelvű és demokratikus módszerek elegye, elsődleges célja pedig a káosz és az anarchia visszaszorítása.
Ebben az állapotban köszönt be az úgynevezett színes forradalmak ideje, s a Kreml is fenyegetve érzi magát e technológiáktól. Erre a kihívásra válasz Markov szerint a szuverén demokrácia koncepciója. Ennek legfontosabb jellemzői – húzza alá a politológus –, hogy nem az önkényuralom, hanem a normális demokratikus normák megszilárdítása felé törekszik. A demokratikus értékek mellett e rendszerben azonban másoknak, így a gazdasági fejlődésnek, a stabilitásnak és a szuverenitásnak is prioritása van. A függetlenséget azonban egyáltalán nem csak formálisan kell értelmezni, s tartalmat egyebek mellett az ad neki, hogy az olaj és gáz, s a Gazprom orosz marad. E koncepció harmadik fő vonása, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia normái mellett figyelembe veszi
az orosz kulturális, civilizációs sajátosságokat és történelmi tapasztalatot, mindenekelőtt az állam különös, kiemelt szerepét. A negyedik meghatározó elem, hogy Oroszország maga határozza meg, mi a demokratikus és mi nem.
Ez összefügg azzal a ténnyel, hogy a Kreml és a lakosság szemében az Egyesült Államok és az Európai Unió elvesztették a kilencvenes években még létező morális tekintélyüket. Olyan ez, mint a tanító, akit azon kapnak, hogy kislányokat ront meg! Markov megemlíti Jugoszlávia amerikai bombázását, Irak lerohanását, a demokratikus normákat sértő lett és észt kormányok közös kritikátlan támogatását vagy a beavatkozást a grúz, majd az ukrán belügyekbe. Viszszatetsző a politológus szerint, ahogy a belső problémákkal küszködő Európai Unió meghatározza, mi a demokrácia. Markov felhozza Csecsenföld esetét, ahol az unió megegyezést sürgetett, míg Moszkva úgy vélte, a terroristákat le kell bombázni. Az elemző szerint tehát egy a külföldi alapítványok, államok és cégek helyett elsősorban a saját állampolgárok érdekeit szem előtt tartó plurális rendszerről van szó.
Oroszország – szögezi le Markov – mindig is európaiként gondolkozott önmagáról, de logikus módon kelet-európaiként. Úgy is mondhatnánk – teszi hozzá –, hogy Konstantinápoly örököseként, s ma folytatnunk kell Bizánc dicsőséges történetét. Az orosz nemzetet összetartó eszme ma egyedül a múlt lehet. Ez a hatalmas ország ugyanis mindig kulcsszerepet töltött be a világtörténelemben. S mivel ez a társadalom öntudatosan, büszkén éli meg oroszságát, számára a russzofóbia olyan, mint a zsidóknak az antiszemitizmus! – fogalmaz Szergej Markov.
origo.hu
Erre mindenkinek figyelnie kell! Vörös riasztást adott ki a Gmail
