Dob meg hárfa

Ha az ember mostanság rátéved a Magyar Rádió internetes honlapjára, a következő érdekességet tapasztalhatja. Miközben a kiválasztott hírt olvasná, feljön egy számítógépes reklámanimáció, hogy magához vonja a világhálós szörföző figyelmét. Teli hangversenyterem látható, majd némi fiktív kameramozgással megjelenik a kitárt karokkal vezénylő Fischer Iván, s a felirat: „Világhírű zenekarunk a Budapesti Fesztiválzenekar. Együtt zenélünk. A 2007/2008-as évad bérletei április 30-tól kaphatóak.” Meg a fesztivál honlapcíme.
Csakhogy a hirdetésnek helyet adó Magyar Rádiónak is van szimfonikus zenekara, amit jelenleg megbízottként Fischer Ádám irányít. Összekeverte volna a rádióvezetés a két Fischert? Kötve hiszem. Valószínűleg a lelketlen üzletelés terméke az egész: az úgynevezett bannereket a reklámügynökségek csomagban adják-veszik. Így fordulhatott elő, hogy a közrádió honlapján a konkurenciát magasztalják. A furcsa kereszthirdetés arról tanúskodik: míg a rádiózenekar gazdáinak égető szükségük van minden bevételezhető forintra, a fesztiválzenekarnak reklámbüdzsére is futja. Ha rákattintunk az ajánlott internetes honlapra, többek között dicsekvő tudósítást lelünk a Sao Paoló-i és Buenos Aires-i áprilisi turnéjukról, alul pedig az adatik a tudtunkra, hogy a zenekarnak a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kiemelt, a fővárosi önkormányzat pedig első számú támogatója.
Mindez akkor kap különös jelentőséget, ha tudjuk: a fesztiválzenekar igen népszerűtlen a tucatnyi más szimfonikus zenekar körében. Fischer Ivánék a többszörös muzsikusi jövedelmekkel „lerabolják” a szakmát és a támogatói bázist egyaránt, lényegében a zenekari szakszövetség is ellenükben jött létre. Minket természetesen ez csak annyiban érdekel: miért kell százmilliókat adni közpénzből egy magánzenekarnak, ha a közszolgálatiakat sem képes a kultúrkormányzat finanszírozni? Hillerék például a fáma szerint Demszkyéken fölül is évi 450 millióval támogatnák a budapesti jelzőjű társulatot, ha felszabadul a konvergenciakeret. (Jelenleg a feléről van papír.) Eközben a rádiózenekar élethalálharcot folytat, s a menedzsment kínjában belépti díjassá tett márványtermi koncertekről sző terveket. Ez azonban vajmi csekély gyógyír arra, hogy a rádió zenei együtteseinek 728 milliós bérköltségéhez ma is csak 700 millióval járul hozzá a takarékos állam. A különbség épp ki is jönne az alulteljesítő miniszterek és díszállamtitkárok rendkívüli béremeléséből.
A közrádiós ügyvezető igazgató, Cseh Gabriella egy lapinterjúban úgy vélte: „Az új vezetés csak tavaly nyár óta dolgozik az intézménynél, így képes arra, hogy külső szemmel vizsgálja a rádió szervezetét. Talán ez is az oka annak, hogy az intézmény önképe és a menedzsment által festett portré néhány ponton eltér egymástól…” Nyilván ezért merül fel olyan ötlet, hogy ha a hárfás keveset zenél a darabokban, hatékonysági szempontból tanuljon meg dobolni is. Farkas Zoltán, a Bartók adó főnöke a 30 százalékos „tartalékképzést” 30 százalékos létszámleépítésként értelmezi, bár akkor már nem lehet szimfonikus zenekarról beszélni. A jövő évi tervet amúgy többször visszadobta a rádióvezetés: nincs se koncertezés, se lemezfelvétel, mert menedzserileg mindkettő csupa ráfizetés. Pedig Farkas szerint „egy zenekart nemcsak úgy lehet megszüntetni, hogyha kimondjuk, hogy nem kap több pénzt, hanem úgy is, hogyha egysíkú tevékenységre kényszerítjük”.
Ám ha ez bekövetkezik, majd beugrik megmentőként a közpénzből táplált fesztiválzenekar. (Elvégre „együtt zenélünk”.) Ez igazán komoly együttes: náluk még véletlenül sem dobol a hárfás.