Idomok

Szeretek nő lenni, még akkor is, ha ez a század sem örül a nőknek, legalábbis nem mutatja ki. Igaz, vannak jogaim, fizethetek én is adót, BKV-bérletet, sőt tizennyolc éves koromtól szavazhatok mind az országgyűlési, mind a helyhatósági választásokon. Nem úgy, mint kilencvennyolc évet megélt nagyanyám, aki 1907-ben született. Ő csak huszonnégy éves korától szavazhatott, és csak akkor, ha hat évig egy helyben lakott, és írt, olvasott bármely hazai nyelven. Nagyanyám élhetett a szavazati jogával, hiszen írt, olvasott szerbül és magyarul, lévén hogy Törökkanizsán született, és állítólag olyan szépen hegedült, hogy abba bele lehetett szeretni. Nagyapámat mindenesetre elbűvölte a derékig érő fekete hajú lány hegedűvel, annyira, hogy feleségül vette. Annak ellenére, hogy nagyanyám amolyan megesett lány volt, tizenhat évesen világra hozta fiúgyermekét. Nem baj – legyintett nagyapám –, aki így tud hegedülni, annak minden megbocsáttatik.
Nagyanyám hálás volt, a frigyből még hat gyermek született egészségesen, és mind otthon, bába segítségével. Boldogságukat nem érintette a numerus clausus törvény azon paragrafusa sem, amely korlátozta a felvehető nők létszámát a felsőoktatási intézményekben. Nagyanyám nem gondolt egyetemre, és valószínűleg azon sem rágódott sokat, hogy a döntéshozó intézményekben tekinthetjük-e külön érdekcsoportnak a nőket, és hogy van-e különálló közös érdekük, amelyet képviselni kell. Pedig nyilván nap mint nap tapasztalta, hogy igenis van, hiszen egészen mást csinált, mint a férje, akinek cipészműhelye volt egy segéddel. Ő „csak” családösszetartó volt, mosott, főzött, takarított, és esténként, ha maradt ideje és kedve – hegedült.
Mire nagyanyám és nagyapám összekerültek, a polgári társadalmak szigorúan elhatárolt mozgástereket hoztak létre. A közszféra, a tulajdon és a politika szinte kizárólagos birodalma a férfiaké, a magánszféra a nőké. Több mint érdekes, hogy a nemzetközi polgári nőmozgalmak Európában a XIX. század utolsó két évtizedében nagyjából egy időben jöttek létre, sőt sok ideológiai és politikai hasonlóságot is mutattak. Ezek a mozgalmak a magánszférában és az ahhoz kötődő különböző jótékonysági szervezetekben felhalmozott tapasztalatban gyökereztek, és szinte mind a politikai, oktatási, szakmai jogok megszerzéséért folytattak harcot.
Bizonyos tekintetben sikeres volt a harc, hiszen ma már nekem mint nőnemű unokának mindent lehet. Pontosabban szinte mindent. Igaz, még nem mindig szülhetek háborítatlanul, és nem lehetek telt idomú, valamint öreg. De hát ezek nüánszok, amelyek nemcsak Magyarországon okoztak, okoznak gondot a nőknek, hanem például az Amerikai Egyesült Államokban is. Egy találkozás Elizabeth Davisszel mutatott rá erre nemrég. Elizabeth és szerzőtársa, Carol Leonard (Életkör egyik közös könyvük címe) a hetvenes évek Amerikájában lettek bábák, amikor zaklatták, sőt alkalmakként le is tartoztatták őket. Elizabeth hamar rájött, hogy a bábákról szóló törvények hatályba helyezése kizárólag hatalmi és politikai kérdés. Ma Amerikában már szabad otthon és csak bábával szülni, amint annak idején nagyanyámnak is szabadott, és természetesen lehet különféle színvonalú kórházakban is, ha valakinek az jelenti a biztonságot. Tőlünk nyugatabbra a szülést újra beavatási rítusként fogják fel, amelynek a bába képzett, de alázatos segítője, akárcsak az orvos.
A találkozás Elizabethtel nemcsak a szülésről szólt, sokkal inkább arról, mit jelent ma nőnek lenni. Nőnek? – nevet rám egyik barátnőm. Szerinte a nők a fogyasztói társadalom potenciális alanyai. „Nézd csak a reklámokat!” Az igazi szerelemnek semmi köze a pasidhoz, olvasom az egyik utcai csokiplakáton. Ezt nem tudtam. A nagyanyám szerint szerelmi kapcsolat csak férfival képzelhető el, és akkor működik, ha egyszerre adod át és őrzöd meg magad. Megőrizni nőiségünket a XXI. század elején azonban szinte lehetetlen, mind a virtuális világ, mind az otthoni szembemegy e törekvéssel.
Mindenki eladni akar, ezért (ki)használja menstruációdat ugyanúgy, mint változó korodat. Intimbetétekkel traktál szuper minőségben, hogy észre se vedd, hogy vérzel, vagy hormontablettákkal, hogy észre se vedd, ha nem vérzel. Ha azonban nem vagy tisztában a testeddel, akkor nem tudod, ki vagy valójában. Akkor elhiszed, hogy mások jobban tudják, mire van szükséged. Édes löttyre, autóra, külföldi utazásra vagy gyümölcsös joghurtra. A tested pedig üzen, a zsigereid figyelmeztetnek, a gyomor tájékán a szorongás, a heves szívdobogás, a torokszorulás – minden jel, amelyet észrevehetsz. Ha hallgatsz rájuk, egyre biztosabb vagy önmagadban. Ha tanulmányozzuk a világ többi részén élő szokásokat és gyakorlatokat, úgy tűnik, hogy a szülés, a nőiség profanizálása kultúránk számos problémájának gyökere, például a család széteséséé is.
A nők évszázadok óta elsősorban intuitív módon határozzák meg világukat, ahogy tette ezt nagyanyám is. A tudomány az emberi lényeket fiziológiai funkciók tárházává bontotta szét, a fejlett orvosi technológia egyedül a testet szolgálta. Vannak már eszközök, amelyek segítik a menstruációt, műtéti eljárások, hogy megfoszszák a nőket a méhüktől. A tudomány sokszor valóban segít, és életeket ment meg komplikált szülésekkor. Csak éppen elvesztettük a misztériumot, amely archetípusaink része, s amelyben nagyanyám még oly ösztönösen élt. Elizabeth Davis szerint életköreink, például a Lány, a Szűz, a Vértestvér, a Szerető, a Sötét anya, a Varázsló, a Papnő, a Vénség, a Matriarcha, az Amazon, a Bába, az Anya maguk az archetípusaink. Az ő és Carol Leonard által összegyúrt archetípusok azt a célt szolgálják, hogy jobban megismerjük önmagunkat, s hogy elképzeljük azt a kort, amikor a női energiát a közösség jólétének forrásaként tisztelik, és a nőknek a társadalomban már csupán önmaguk miatt is tekintélyük és kiemelt helyük van. Sajnos manapság, a jégkrémet szexisen kinyújtott nyelvvel reklámozó plakátnők világában, elég nehezen értelmezhető az igazi női mivoltunk.
Persze Magyarországon is vannak próbálkozások a nők élhetőbb életének megteremtésére. Mit jelent a gyakorlatban az életkör? Egy ötvenhárom éves nő így vall a benne dúló betegségről, amely számára a Sötét anyát jelképezi. „Másoknak, akik szembenéznek a halállal, azt mondom, nem tudhatod, milyen hosszú lesz az életed, de még mindig te vagy a busz sofőrje, még mindig rád van bízva, ami a tied. Ha van valami olyasmi, amit szeretnél megtenni, amit sohasem engedtél meg magadnak, itt az ideje, hogy megtedd. Menj ki a napra, hadd melegedjen át minden porcikád, és ne felejtsd el, hogy szép vagy, bármi történjék is veled. Ha van valami, amivel kapcsolatban bűntudatod van, akkor bocsáss meg magadnak. Újszülött csecsemőként képzeld el magad – hát nem szereted ezt a kisbabát? Ezt a szép kisgyermeket, aki voltál – vedd a karjaidba. Szeresd ezt a részedet, mindig szeresd. És menj a fényre – a szerető fényre.”
Az amerikai Elizabeth arra buzdít, hozzuk létre saját női köreinket itt, Magyarországon is. Pedig valószínűleg tudja, hogy léteznek már ilyen spirituális női körök, elég a holnap záruló születés hetére, a Magyarországi Dúlák Szövetségére vagy Hoppál Bori előadás-sorozatára gondolnunk. A nőbarátság a világ egyik legtermészetesebb dolga. Milyen messze van azonban a kávé fölötti pletykálkodás a nők valódi köreitől nagyanyám szerint is, aki néhány utcabeli asszonnyal járt össze évtizedekig. Ők együtt szültek, együtt temettek, sokszor együtt sírtak, de a tüzelőt is együtt cipelték be, amíg férjeik dolgoztak, és legtöbbször beszélgettek. Ha pedig sütöttek, megkínálták egymást az édes piskótából. Néha énekeltek, sőt olykor nagyanyám egyre kopottabb hegedűje is előkerült. Néhány fontos tanácsukra ma is emlékszem. Például: ne keverd össze a férjedet a barátnőddel, ne köss mindent az orrára! Ha elhagyod magad, mind külsőleg, mind belsőleg, bolond vagy. Öntudatlanul alkották ők a kört, hiszen legtöbbször spontán jöttek össze. A kör: szándék, hiszen a körben mindenki egyformán fontos, mindenkire szükség van, a körben a hatalom, de a felelősség is mindenkié. A technika, az internet, az automaták megkönnyítik életünket, ugyanakkor elszigetelnek. Sokszor egyedül nézünk tévét, interneten vásárolunk, otthonunkba rendeljük az ételt. Nem csoda, ha magányosnak érezzük magunkat. A kör éppen a ránk erőszakolt egoizmust veszi célba, a társadalmunkra jellemző elszigeteltséget cáfolja. Ahogy nagyanyám mondaná: az embereket szárnyak nélkül nem lehet angyalnak nevezni, így csak barátnak (barátnőnek) hívjuk őket.