Íróasztali bölcsészdráma magyar módra

Mennyire várjuk vissza a képernyőre a magyar tévéfilmeket, a magyar sorsokat, történeteket, a magyar ízeket, a magyar tájakat, enteriőröket, a magyar színészarcokat! Hétfőn este a Duna TV-n megint megtört a jég: egy sikeres magyar színpadi szerző, Egressy Zoltán 4x100 című drámáját adaptálta filmre Dobray György rendező.
A darab egy olimpiára készülődő, győztes, mégis vesztes, aztán megint csak győztes magyar női futócsapatról szól, és arról, hogy a pozitív és negatív határhelyzetek miképpen fordítják ki a lelkeket, mint a kesztyűt, hogy centrifugálja ki magából a kétségbeesett ember évek, évtizedek óta visszanyelt titkait, miképp vált előjelet minden fájdalom, sérelem, az erkölcsi szeplő a siker pillanataiban, és hogyan kellene élnie egy igazi közösségnek. A lelki nyersanyag önmagában használható lehetett volna, lényegi kérdéseket vet fel, csakhogy magára a darabra is rányomta a bélyegét egy letűnőben lévő irodalmi korszak ízlésterrorjának, illetve káros engedékenységének számos kortünete.
Jellegzetes, rendszerváltás utáni íróasztali bölcsészdráma született. Az író nem törekedett eleven karakterek megformálására. (Talán még önismerete is némiképp ingatag. Vélhető alteregójával, a csapat gyúrójával ugyanis nem járja be igazán meggyőzően az önelszámolás fájdalmas útját.) Az okos futónőről (Bertalan Ágnes) úgy derül ki, hogy okos, hogy elmondja: ő okos. De nem jeleníti meg. Idegenül pereg ki a szájából, foszlik le róla az értelmiségi közérzetét és helyzetét kulcsmondatokban ábrázoló szimbolikus szöveg az álmáról, amelyben ő farkasszem művész, és tudja az igazságot, amivel azonban senki nem szeretne szembenézni. A szerző, egyben forgatókönyvíró érzelmeiben, az alapértékek felmutatásában bűnösen szemérmesnek bizonyult, így mélységekkel, magasságokkal, ívekkel, árnyalatokkal maradt adós. Túl sok a sztereotip, kidolgozatlan, hiteltelen, következetlen sorsfoszlány. A nyelv azonban, amelyet létrehozott, és szuperfegyverként bevetett, nem húzza ki a csávából. Sem a lehetőség, hogy legalább a filmen elevenebb, frissebb ecsettel fesse meg, amit napjaink magyar valóságáról gondol.
A film képi világa sem segít rajta, mert meg sem születik. Azt egy kicsit Dobray is megérezte, hogy érzékletesebben kellene fogalmazni, de ebben a tekintetben nem jutott messzebb a magyar szappanoperák látványvilágánál. Pedig olyan nagyszerű példák állnak előtte, mint Sarkadi Elveszett paradicsomának egy-két helyszínes, ám mégis hibátlan adaptációja, vagy Huszárik, Tarr Béla filmjei, amelyekben a belső valóságot, a belső monológokat, dialógokat tökéletes képekkel fejezik ki.
Némi derűvel nyugtáztam, hogy a film tanúsága szerint nem én vagyok az egyetlen, aki kínosnak találja, ha az életszerűséget filmen vagy színpadon tele szájjal beszélő fejekkel, csámcsogással, gurgulázással, nyeldekléssel fejezik ki. A gyúró (Máté Gábor) és az edzőnő (Szirtes Ági) krúdys ihletésű jelenetében ugyanis épp az a funkciója ennek a csúf, szerintem a színészt megalázó, kikopni nem akaró fogásnak, hogy a gyúró lírai vallomását ellenpontozza: egyszerre mutasson meg magasat és mélyet, szentet és profánt. De ebben a jelenetben is egyszerre látjuk meg a szentet a triviálison átszűrő, csak részeiben lobbantó mai embert, és az irodalmi kánon egyébként gyengülő „esztétikai” nyomásától megfélemlített, „önamputáló” szerző arcát. Pedig csak a bátorság, csak a belső szabadság az, ami egy szerző arcán sebezhetetlenül szép, szóljon bármiről is.
(4x100, Duna TV, május 21., 20.20.)