Kitaibel Pál, a magyar Linné

A Honismeret című lap friss száma megemlékezik a kétszázötven éve született nagy botanikusról, Kitaibel Pálról (1757– 1817). A szerző, Höhn Mária felidézi az ausztriai Nagymartonban
(ma Mattersburg) német ajkú családból született tudós küzdelmes életútját. Kitaibel Sopronban, majd Győrben tanult, és a budai egyetemen szerzett orvosi diplomát. Itt nevezték ki adjunktussá az idős Winterl Jakab mellé, aki az egyetem orvosi karának első kémia-botanika professzora volt, egyúttal a pesti botanikus kert igazgatója. Kitaibel itt lett a botanika elkötelezett híve és kutatója, s Winterl buzdítására indult első gyűjtőútjára, amelyet még számtalan követett. Bejárta az Alföldet, Szlavóniát és Horvátországot, a tenger mellékét, de a Bánságot, a Szepességet és Máramarost is. „Útjai során – írja a szerző – 200 új növényfajt fedezett fel. Az első utak kivételével felfedező útjairól részletes útinaplót készített. Ezek hűen tükrözik a polihisztor egyetemes érdeklődését, így följegyzései a későbbiekben kibontakozó új tudományágak, mint a növényföldrajz, ökológia, fenológia és virágzásbiológia számára szolgáltak értékes adatokkal. Számos, gyakran a tudomány számára új növényfajok leírása mellett naplóiban mezőgazdasági feljegyzéseket, régészeti megfigyeléseket találunk, a néprajzi adatok között pedig magyar, román, német, ruszin és más népek népi növényneveit is feljegyezte…”
A nagy tudóst, akit utókora méltán mond magyar Linnének, viszonylag korai halála megakadályozta abban, hogy műveit sajtó alá rendezze. Megjelent viszont a három kötetes, Waldstein gróffal közösen alkotott Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae. Más munkái jóval halála után láttak napvilágot, vagy épp ma is kiadatlanok, pedig sírkövének felirata joggal hirdette: „Örvendj, Magyarország, aki ilyen fiat adtál a világnak!”