Leépülő hálózatok

Vigasztalanul zuhogni kezdett az eső kedden délután Tihanyban, a Media Hungary 2007 konferencia első napján. A tíz-húsz milliós autókkal érkező budapesti médiasztárok (producerek, műsorvezetők, tévépotentátok) a rossz idő miatt az előadások közötti szünetekben beszorultak a folyosóra, ahol az egyik átlátszó üvegfal mögött – a Wimbledon különteremben – a határon túli alkotóműhelyek alkotásait vetítették és jelen voltak a filmek készítői is. A magyar médiaelitre jellemző, hogy egy ilyen véletlen adta lehetőséget sem használtak ki – bár plakátok hirdették a rendezvényt és a konferencia programfüzetében is helyett kapott a határon túli magyarok programja, gyakorlatilag senki sem nyitotta rájuk az ajtót, még az érdekükben létrehozott Duna Televízió vezetése sem!
A szervezők igyekezete mindenképpen dicséretes – a határon túliaknak idén volt először alkalmuk szervezett formában megjelenni a magyar elektronikus médiumok legnagyobb seregszemléjén –, és a tervezett mondanivaló pontosan a kapcsolatfelvétel szándéka volt, megjelenítve a tényt, hogy vannak határon túli alkotóműhelyek, amelyek dolgoznak és szerves részei – lehetnének – a magyar televíziós társadalomnak. „Mi is a magyar televíziózás tagjai vagyunk?!” – ez volt az üzenet, de az anyaországi médiumok képviselői nem figyeltek a halk szóra. Pontosan annak a rétegnek a képviselői, akik a mai magyar társadalmat formálják és informálják.
Mit várhatunk akkor az egyszerű emberektől, ha a szakma sem veszi emberszámba a saját kollégáit? – tette fel a költői kérdést magának az egyik résztvevő, aki – állítása szerint – megszokta már, hogy gyarmatként tekintenek rá, ha egyáltalán rá figyelnek. – Míg Magyarországon tizennyolcezer forintos napidíj alatt nem áll szóba veled egy operatőr, tőlünk tizennégyezer forintért rendelnek meg olyan tudósításokat, amelyen egész nap dolgozik az operatőr mellett a szerkesztő és a vágó, drága műszaki eszközöket kell használni és autóval megyünk a helyszínre. Végül még örülnünk kell, hogy egyáltalán dolgozhattunk. Arra a kérdésre, hogy az anyaországi kereskedelmi televíziókban milyen esélyük van a bedolgozásra, a határon túli alkotók egyöntetűen azt válaszolták: a magyar kereskedelmi tévéket csak akkor érdekli a környező országokban élő magyar, ha azt széttépi a medve vagy esetleg két fejjel születik. Ilyen hír szerencsére ritkán van – mondták nem kevés iróniával.
A tarthatatlan helyzet miatt legutóbb a kolozsváriaknál szakadt el a cérna, így ők egy ideje nem dolgoznak a Duna Televíziónak. A Video Pontes tagjai azt sérelmezik, hogy a határon túli magyarok tájékoztatására létrehozott közszolgálati csatorna a megkérdezésük nélkül módosította egyoldalúan a szerződést, megszüntetve a péntekenként jelentkező Világunk című műsort, amelybe ők heti negyvenöt percet gyártottak. Ehelyett egy reggeli „csalamádéműsorba” dolgozhatnánk, jóval kevesebb pénzért – mondja Marius Tabacu, de hangsúlyozza, hogy elsősorban nem anyagi, hanem erkölcsi okok miatt függesztették fel az együttműködést a Duna Televízióval. Sérelmezik, hogy e-mailben, későn értesítették őket a változásokról, hivatalos leveleikre nem válaszoltak. Ráadásul a budapesti médiaháború vétlen áldozatává váltak azáltal, hogy az eddig az Illyés Közalapítvány által kifizetett optikai kapcsolatot idéntől a Duna Televízió fizeti, így azt nem használhatják a Magyar Televíziónak gyártott anyagaik továbbítására.
A kolozsvári stúdió képviselői már nem is vettek részt azon a szakmai tanácskozáson, amelyet a Duna Televízió vezetői nemrég a határon túli tudósítóknak tartottak. Cselényi László, a Duna Televízió elnöke az MTI munkatársának a Video Pontes stúdió „kényelmi szempontjaival” magyarázta, hogy a kolozsvári bejelentkezések dolgában nem tudtak még megállapodni. „Sajnálom, mert a Video Pontes régi, kipróbált partnerünk – jegyezte meg –, de nem csak belőlük áll a világ. A vákuumelmélet szerint boldogan és azonnal betöltik a kolozsvári műsorszolgáltató szerepét mások. Megtörténhet, hogy más televíziósokkal állapodunk meg. Azokkal például, akik a román közszolgálati televízió körzeti stúdiójában készítenek műsorokat.”
Egy kolozsvári fórumon azonban az is kiderült, hogy szorulnak ki a határon túli magyarok a Duna TV adásaiból: Maksay Ágnesnek, a Video Pontes munkatársának statisztikája szerint 2002–2003-ban havonta 30-35 tudósítást készítettek a csatornának, ez a szám 2007-ben havonta mindöszsze három-négy anyagra zsugorodott. A korábbi reggeli műsorokban egy év alatt mindössze kétszer kapcsolták Kolozsvárt, holott ők szívesen dolgoztak volna többet is. Duna televíziós megrendelésre 2002– 2005 között évente négy-öt dokumentumfilmet, portréfilmet készítettek, tavaly pedig csak egyetlenegyet, és az sem ment még adásba. Elfogadhatatlannak tartják azt is, hogy 2007-ben ugyanazokat a percárakat ajánlja nekik a televízió, mint évekkel ezelőtt.
Maksay Ágnes véleményét támasztja alá az ORTT felmérése is: a határon túli magyarok érdekében létrehozott Duna Televízió híradóiban a múlt év végén a hírek mindössze 3,04 százaléka (!) foglalkozott a határon túli magyarsággal.
– A polgári kormány utolsó teljes évében kilencszázmillió forintot költött a Televíziózás határok nélkül című programra – nyilatkozta lapunknak Veress László, az azóta már megszüntetett Illyés Közalapítvány akkori igazgatója –, ennek harmadát a Duna Televízió műszaki fejlesztésére, másik harmadát pedig a magyar együvé tartozás jegyében készített dokumentumfilmekre (csaknem száz alkotásra) költöttünk. A fennmaradó összegből elkezdtünk felépíteni-megerősíteni a Kárpát-medencében egy tudósítói hálózatot. Zöldmezős beruházásban épültek korszerű technikával felszerelt, élő adás sugárzására alkalmas stúdiók (Székelyudvarhelyen, Pozsonyban, Kolozsváron és másutt), a negyven tudósítói pont lefedte a teljes magyarlakta térséget, az újságírók digitális kamerákat és a vágáshoz szükséges számítógépeket kaptak. A magyar televíziózás történelmében először kiépült egy „köldökzsinór”, vagyis élő adás sugárzását lehetővé tevő optikai szál Budapest és a négy határon túli stúdió között, és olyan szerződést sikerült kötni a szolgáltatóval, hogy azt a későbbi szocialista-liberális kormány – bár akarta – nem tudta felmondani. A szerződés azonban 2007-ben lejárt, az Illyés Közalapítvány helyén létrejött Szülőföld Alap pedig már nem adott pénzt a finanszírozására. Az elmúlt években kiépített hálózat teljes elsorvasztásának vagyunk tanúi, annak ellenére, hogy ez egy hatékony rendszer, hiszen például Kolozsváron évi harminc-negyven millió forintból üzemeltetnek egy tizenkét főállású szakembert foglalkoztató tévéstúdiót, miközben ez Magyarországon legalább négyszer annyiba kerülne.