Lenin selyemben

Aki Vietnamba szeretne utazni, és elmegy a szocialista köztársaság Thököly úti nagykövetségére, a vízumügyintézés alatti várakozás közben lapozzon a Vietnami Híradó különszámába. Kelet-Európában a hatvanas években voltak ehhez hasonló kiadványok, a füzet pedig (amelyet a kommunista párt X. kongresszusának tiszteletére adtak ki) nosztalgiát ébreszthet a marxista halandzsán szocializálódott olvasóban. Kiderül belőle, hogy a nyolcvanötmilliós lakosú ország töretlenül fejlődik annak dacára, hogy nehézségekkel, kihívásokkal kell szembenéznie. Példa erre a „2004. évi Atlanti-óceán-part menti országokban kitört szökőár” helyreállíthatatlan következménye, valamint a „karib-tengeri és észak-amerikai húrkánok, felmelegedő Föld és nagyobbodó ózoni lyuk”. Drágultak a kulcsfontosságú bejövő alapanyagok, mint például a „gázolaj, acéláruk, trágya, plasztik”, ám mindezek ellenére nőtt a termelés, „kaucsukgennyből” például 11,8 százalékkal többet állítanak elő, mint egy évvel korábban. A vicces magyarsággal megfogalmazott kiadványból az is kiderül, hogy a 2005-ben megszervezett kulturális tevékenységek és sportesemények „nagy benyomással” végződtek, és „a Közép-Fennsíkság gongkultúra atmoszférája lett az emberiség szájon közlő kiváló alkotása és testetlen öröksége”.
Kár volna azonban elhamarkodott következtetéseket levonni a kevésbé sikerült propagandakiadvány alapján. Bár politikai értelemben még a demokrácia felé vezető út legelején tart az ország, a stratégiai döntések és az utóbbi évek gazdasági eredményei arra ébresztenek rá minket, magyarokat, hogy számunkra is lett volna más, kevesebb kiszolgáltatottsághoz vezető út a piacgazdaság felé.
A lényeget egy Hanoiban szolgáló diplomata foglalja össze kissé vaskosan, de annál találóbban: míg mi, kelet-európaiak remegve könyörögtünk a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO) való felvételért, és vetélkedtünk azért, hogy mielőbb vegyen fel bennünket partnerei sorába a Világbank, Vietnam nem siette el a dolgot: majd tizenkét évig tárgyalt például a WTO-val, és sikerült a legjobb csatlakozási feltételeket kialkudnia. Tehette, mert az együttműködés már nem neki volt fontosabb: az 1975 óta voluntarista politikát folytató országban 1986-ban elkezdődtek az óvatos reformok – itt a peresztrojkát doi moinak (újjáépítésnek) keresztelték –, amelynek eredményeként nemzeti vagyonuk ötévente (!) megduplázódik, a GDP éves növekedése pedig a második legjobb Ázsiában (nyolc százalék fölötti). Dől a tőke az országba, az évente beruházott 12–15 milliárd dollár mellett jelentős mennyiségben van saját tőke is, amelynek döntő többsége magánpénz. A tizedik pártkongresszus döntött a reformok felgyorsítása és a részleges privatizáció mellett, de mindezt határozott és eredményes nemzeti érdekvédelem alá rendelve: a stratégiai ágazatokat nem adják el, és a multinacionális cégeket is csak úgy engedik be az országba, ha helyi vállalkozókkal közösen hoznak létre vállalatot, és az irányítás vietnami kézben marad. Egy példa ennek technikájára: sokáig egyetlen gyorsétterem volt az országban (Saigonban, vagyis Ho Si Minh-városban nyithatott boltot a Kentucky Fried Chicken), és a cég „jó viselkedését” azzal honorálták, hogy több év után alapíthatott újabb üzletet a fővárosban is. Az ott lakókat ez láthatóan nem hozta lázba, ma is sorállás nélkül lehet venni szendvicset. (Emlékezzünk csak, itthon mekkora szenzációt jelentett, és hány órás sorban állás árán lehetett bejutni a Régiposta utcában 1988-ban megnyílt első McDonald’sba!)
A WTO-hoz való januári csatlakozásnál álljunk meg egy mondat erejéig. Vietnam lett a százötvenedik tagállam, és könnyen megeshet, hogy immár jóval kedvezőbb feltételekkel beszállítható, olcsó termékeivel fejfájást okoz a bentieknek. Vietnam ugyanis az egyetlen ország a térségben, amely nem importál nyersolajat (sőt el is tud adni a feleslegéből), és az egy főre jutó beruházásokban megelőzi Kínát és Indiát.
Tavaly december elején érkeztem meg az indokínai ország fővárosába, ahol a korábban megszokott, a pártot és a kommunizmus eszméjét dicsőítő tacepaókat felváltották azok a feliratok, amelyek az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozójára látogató vendégeket köszöntötték. Bár a csúcs pár héttel korábban véget ért (előtte biztonsági okokra hivatkozva hetekig nem adtak ki turistavízumot), a transzparensek maradtak. Vendéglátóink büszkén mesélték, hogy az idelátogató magas rangú külföldi vendégeket – köztük George W. Bush amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnököt – már itt gyártott Mercedeseken szállították, és a politikusok az utolsó napon helyi népviseletben, az ao dainak nevezett selyemruhában fényképezkedtek. Itt járt a világ leggazdagabb embere, Bill Gates is, és őt sem zavarta a város közepén álló Lenin-szobor – bizonyára sokkal inkább arra gondolt, hogy az APEC huszonegy tagja működteti a világkereskedelem csaknem felét, és itt jön létre a világgazdaság növekedésének több mint kétharmada.
A fejlődés azonban még nem mindenütt érezhető. A hárommillió párttag országában folyamatosan nő ugyan az életszínvonal, az egy főre jutó GDP mégis alig hatszáznegyven dollár. Évente nem egészen nyolc dollárt költenek gyógyszerre fejenként, a napi egy dollárból (száznyolcvan forint!) élők aránya még mindig húsz százalék körüli, de lassan kialakul a tehetős középosztály is, amely megtermeli az évi majd hatvanmilliárd dolláros bruttó nemzeti összterméket. Az infláció mintegy nyolc százalék, az államháztartási hiány kevesebb, mint öt (eszembe jut Magyarország!), a munkanélküliség 5,6 százalékos.
A jövő azonban az övék: a lakosság hatvan százaléka a vietnami háború vége, vagyis 1975 után született, az átlagéletkor 26,4 év! Az átlagfizetés hatvan–nyolcvan dollár, ám ennek ellenére (számomra megfejthetetlen módon) a fővárosi ingatlanárak vetekednek a tokióiakkal, New York-iakkal: egy négyzetméter lakófelület az átlagosnak mondható kerületekben is egymillió forint feletti összeg! Talán azért, mert pörög a gazdaság, a valutatartalékok hat év alatt megkétszereződtek, az 1993-ban még 21,3 milliárd dollárnyi államadósságot azóta rendezték, leírták, átütemezték.
Bár az ország 1990-ben gyakorlatilag nem termelt exportra kávét, kétezerre a második legnagyobb kávétermelővé vált a világon. Rizsexportban szintén a második (csak Thaiföld előzi meg), és amióta szabadon átváltható a nemzeti valuta, gyakorlatilag minden kapható az országban. Nagyon olcsó az internet. Ha a főváros utcáit elözönlő kerékpárosok, motorosok valamikor autóra váltanak, a világ összes olaja sem lesz elég az országnak – és még nem beszéltünk a már most is nehezen elviselhető közlekedési dugókról.
Hét végén leutaztam a csodálatos szépségű Ha Long- öbölbe, amely háromezer szigetével a világörökség része. A név különben azt jelenti: a hely, ahol a sárkány a tengerbe ereszkedik. Cat Ba-szigeten aludtam olyan szállodában, amely szolgáltatásaival és áraival akár Thaiföldön is lehetne. A holt szezonban a hatalmas udvaron munkások tucatjai dolgoztak. Egyetlen pillanatra sem emelték fel a fejüket a földről, nem pihennek szombat és vasárnap sem. Gyanús az olcsó vászoncipőjük és a valahol már látott munkaruha. Észak-koreai vendégmunkások dolgoztak a szálló újjáépítésén, miközben déli társaik turistaként üdültek a feszített víztükrű medencéknél koktélokat iszogatva. Lám, a szegény országnak gondolt Vietnamnál is van szegényebb, az olcsónál is olcsóbb munkaerő.
Kihajóztunk a szigetek közé, a vízben több ezer bontatlan cigarettásdoboz úszott. Kihalásztunk egyet az itthon is jól ismert márkajelzésű dobozokból, kísérőm csak legyint – nyilván elsüllyedt egy óvatlan csempészhajó.
Visszafelé hatalmas tülekedésre leszek figyelmes: rendőrök vernek földműveseket. Mire előkeresem a fényképezőgépet, ránk parancsol egy katona, hogy azonnal induljunk tovább. Ez is mindennapi látvány itt, mondja a tolmács. A város terjeszkedik, kell a föld az ipari területnek, de ha túl kevés pénzt adnak érte a parasztoknak, akkor azok nem akarnak elmenni. Ilyenkor jön a rendőrség, katonaság, és „felszabadítja” a földeket. Érdekes helyzet; valamivel jobb, mint Észak-Koreában, hiszen ott likvidálással vagy deportálással oldanák meg az efféle gondot, de azért ez a módszer sem nevezhető demokratikusnak. A fővárosban a hasonló esetek miatt gyakoriak a paraszttüntetések, és a sértettek érdekes módon nem a kormányra, hanem a helyi kiskirályokra, a tartományi vezetőkre haragszanak. A párt ugyanis rájuk testálta a feladatot, így nekik kell lemondatniuk földhasználati jogukról az embereket. Ha túllőnek a célon, akkor a jó kormány látványosan leváltja őket – majd pár hónap múlva felbukkannak egy másik tartomány vezetőjeként.
Kína mellett ez az az ország, amely megmutatta, hogy az egypártrendszer viszonyai között is lehet kapitalizmust építeni. Itt ma sincs valós alternatívát jelentő belső ellenzék, a sajtóban lehet ugyan bírálni a kormányt, de „nem illik”. Jelentős mértékű a korrupció, Dél-Vietnamban (Magasföldön) nemzetiségi feszültségek is vannak, de ez nincs érezhető befolyással a gazdasági növekedésre. Bár az tény, hogy sokan el akarnak vándorolni Vietnamból. (Magyarországon eddig négyszázan kértek politikai menedékjogot, de nagy valószínűséggel ők inkább gazdasági menekültek; a vietnami kolónia hazánkban három–négyezer tagot számlál.)
A világ ott tülekedik, hogy üzletet csináljon velük – mi pedig nagy erőkkel visszavonulunk. A hanoi kormány nem érti a magyar viselkedést: nemrég arra járt a miniszterelnök, segítséget kért a magyar cégek ottani terjeszkedéséhez, majd hazajött, és utána – spórolásra hivatkozva – bezártuk a saigoni főkonzulátust. Harmincötmillió dolláros segélyhitelt ígért Budapest az An Hoa hőerőmű megépítésére, de belebuktunk a feladatba. Hanoi hiába érdeklődik, mi lesz a projekttel, a magyar illetékesek hónapok óta válaszra sem méltatják. Gyakorlatilag nincs hazai beruházás, sem jelenlét a különböző kereskedelmi fórumokon.
Pedig volna mire építeni, hiszen a szocialista időkben sok vietnami egyetemista tanult nálunk. Hanoiban a magyar szó hallatán engem is megállítottak, és jól elbeszélgettünk egy annak idején nálunk diákoskodó mérnökkel. Ám ez a generáció lassan kiöregszik, nyugdíjba megy, és az új – immár Angliában és Amerikában képzett – vietnami elitnek mi, magyarok nem leszünk mások, mint egy jelentéktelen, távoli ország amatőr kereskedői.