(mi volna, ha…)

Én nem tudom, hogy ez a gyűlölet, amellyel a szabad demokrata–szocialista kormányzat, a baloldali pártokkal és tartozékaikkal együtt, az ellenzéki sajtóhoz viszonyul, indokolt, netán politikailag korrekt-e? Ez a gyűlölet negligálásban, lekicsinylésben és olykor zaklatásban nyilvánul meg, a kormányhű sajtó pedig a szakmaiság hiányosságairól beszél. Az érintett urak és hölgyek alkalmasint szeretnek viccelődni, emlékezetes az, amikor a kormány egyik legbefolyásosabb PR-embere, szellemességét villogtatva kijelentette, hogy a Magyar Nemzet nem újság, csak annak látszik.
Számos jel bizonyítja, hogy a szocialisták és cinkosaik, ha tehetnék, szívesen elrekesztenék a nyilvánosságtól az ellenzéki és természetük szerint kritikus médiumokat, s minden eszközt igénybe vesznek, hogy kisajátítsák a tájékoztatás privilégiumát. Az eszközök ugyanazok, mint amelyeket a politikában is alkalmaznak: a velük nem együttműködő lapok, tévé- és rádióadók szerintük rasszisták, antiszemiták, szélsőségesek, hazugok, s merőben feleslegesek. Ez a sanda viszonyulás a sajtószabadságot semmibe veszi, s azzal együtt nyilvánvalóan a demokráciát is. Bár itt meg kell jegyeznünk, hogy a klasszikus szabadság fogalma egyébként is anakronizmus. Persze egy olyan helyzetben, amikor az ország lakosságának többsége – ha időlegesen, ha nem – a kormányzat teljesítményét negatívan ítéli meg, sőt legitimitását is megkérdőjelezi, diktatórikus hajlamra vall az a folyamatos törekvés, amely nyíltan tagadja az emberek teljes körű tájékozódáshoz való jogát. Ez immár nem politikai kérdés, nem a pártharcok velejárója, hanem a társadalmi létezés alapjainak kikezdése.
Bárki, aki demokratának véli és vallja magát, gondoljon arra, mi mindenről nem tudnának a magyar választópolgárok, ha nem volna a Magyar Nemzet, a Hír Televízió, a Heti Válasz és – nóvumként – a Lánchíd Rádió. Minden bizonnyal eluralkodna a süket csend, a lelkek és elmék fölött, s megvalósulna minden diktátor álma, az ellenkezés nélküli és természetesen politikailag abszolút korrekt némaság. Arany János A walesi bárdokban „néma tartományról” beszél, s ebben az értelemben a magyar média döntő többsége néma. S hogy egy másik nagy költő jelzőjével éljek: cinkos.
A kormány által kiátkozott, lenézett ellenzéki sajtó – Istennek hála – mégis létezik. Sőt a hazugok által hazugsággal vádolt sokak, nagyon sokak számára az egyetlen igazság. Én magam nyilván elfogultságot táplálok a Magyar Nemzet iránt, ezért nyomatékosan felhívom arra minden úgynevezett demokrata figyelmét, hogy ha ez a lap nem keresné makacsul, s nem tárná nyilvánosság elé a valódi tényeket, akkor csaló és hazug miniszterelnökünk Batthyány Lajos nimbuszában fürödne, szervilis, hibát hibára halmozó kormányzatunk maga volna a tökély s minden reformok atyja, a polgári szövetség főhetne a saját levében, s miként Panglos mondja, a miénk volna mind e világok között a legtökéletesebb világ.
A hazugok hazugsággal vádolják a Magyar Nemzetet, s gyakran beperlik mint rágalmazót. A lap néha helyesbítésre kényszerül, de figyeljük meg, ezek a helyesbítések sohasem a lényeget érintik, az elmarasztaló bírói ítélet ugyanis jogászi csűrés-csavarás következménye, a kormányzati körök taktikája ez: kibogarászni valamely, legtöbbször jelentéktelen tévedést, s azt perelni, ily módon elfedni remélve a valóságot.
De hogy az igazság véka alá rejthető-e, én nem tudom…