Pokoljárás

Hét hónap teljes alávetettségben, utána tíz év kilátástalanságban, s hogy lesz-e valaha boldog befejezése az ügynek, még ma sem tudható – Beke Erzsébet történetét ezzel a néhány szóval össze lehet foglalni. A politikusok ígértek már fűt-fát, hogy megálljt parancsolnak a lakásmaffiának, de nem történt semmi. Az áldozatok érdekeit képviselő Sorstársak Egyesület szerint viszont a régi bandák – a törvényi szabályozásnak köszönhetően – ismét „dolgoznak”, csak a módszerek változtak némiképp.

Olyan, mint egy igazi jó, csibészes nagyi. Ahogy rágyújt a legolcsóbb cigarettára, és még meg is kínál belőle. Ahogy arról beszél, miként élte túl azt a bizonyos pokoli hét hónapot ezelőtt tíz évvel, amikor rabszolgaként gondoskodott egy népes roma famíliáról Kismarján, a tanyavilágban. Hogy micsoda bolond volt. Főzött, mosott, takarított a családra, időnként megverték, hogy tudja, hol a helye. Még a kilenc-tíz éves gyerekektől is kapott a seprűnyéllel alkalomadtán. A nyugdíját csak úgy vehette fel a kismarjai postán, hogy legalább heten-nyolcan elkísérték. Pénzét a kocsmai játékgépek nyelték el. Éjjelente bozótvágó késsel aludt a ház sarkában a vackán, mert – ahogy mondja – többször megpróbálták „eladni” a helyi kocsma feltüzesedett törzsvendégeinek. Akkor elővette a kést a párna alól, és azt mondta: én is, de ti is csak addig éltek… Ez hatott.
A rémtörténet – a rendőrségi feljelentés szerint – csaknem tíz éve kezdődött. Erzsike ekkor döntött úgy, hogy elcseréli újpalotai, Jász utcai önkormányzati panellakását egy kisebbre, mivel már nem tudta elviselni a szomszédokat, és a rezsi is magas volt. Elhatározásához hozzájárult, hogy három fia közül a legnagyobb is vele élt, akinek életútja szülői aggodalomra adott okot. Az idősödő édesanya olyan lakást szeretett volna, amelyben abban bízhatott volna: ha valami történik vele, a fia akkor is ki tudja fizetni a rezsit, nem kerül utcára. Ő 44 évet dolgozott végig, 18 évet az egészségügyben, aztán „vendéglátózott”, nem is akármilyen helyeken. Még ma is büszke rá, hogy a Gundel étterem munkatársa is volt. Nyugdíja kevesebb, mint 50 ezer forint. Legyint, elnyomja a cigarettáját. És emlékezik.
– Családunk Szombathelyre menekült az ostrom után. Apám mérnökember volt, anyám meg kuláklány. Szerelmi házasságot kötöttek, öten voltunk testvérek. Én Pestre jöttem 1969-ben, leányanyaként neveltem fel a három fiamat, látástól vakulásig dolgoztam. Most szociális otthonban élek – ezért is hálás lehetek a sorsnak –, a legnagyobb fiam pedig hajléktalanszállón lakik. Mindenünkből kiforgattak, tíz éve harcolok az igazamért.
Ahogy meséli, visszatekintve már maga sem tudja, hogyan lehetett ilyen óvatlan. Tíz évvel ezelőtt egy tavaszi estén a fia hozta a lakásukba azt a bandát, amelyik később a vesztüket okozta. A roma férfi és társai kezdetben készségesek voltak, három lakást is megmutattak, mint a cserére váró ingatlanokat. Erzsike talált is közöttük megfelelőt. Ám mint kiderült, abban „átmenetileg” a férfi sógornője lakott, de neki azt mondták: csak ne aggódjon, legyen türelemmel, mivel hármas cserét fognak lebonyolítani. Elkérték a személyi igazolványát, egyéb papírjait, majd elvitték a közjegyzőhöz, ahol azt sem tudta, mit ír alá. Ezek a papírok egyébként szőrén-szálán eltűntek. A dokumentumok aláírása előtt – mivel várakozni kellett – a közeli presszóba is meginvitálták. A papírmunka után azzal álltak elő: megmutatják neki, hova fog költözni a sógornő. Csak mentek, mentek, Erzsikének egyre inkább rossz érzései támadtak: „Hová megyünk – kérdeztem –, hát már lenn vagyunk a térképről!”
Debrecenben álltak meg először, tankolni. A presszóban megint került egy kis ital. Ma már tudja: mindent kiszámítottak előre. Hajnali kettőkor értek a kismarjai tanyára, a román határ mellé. Zuhogott az eső. Erzsike döbbenten látta, hogy bekanyarodik a portára egy IFA, amelyből kiszáll a fia. A teherautón rajta volt az egész életük. A bútorok, szőnyegek, ruhák, a színes tévé… Mindent lehánytak a sárba. Mint kiderült, a fiának azt mondták, az anyja azt üzeni, költöznek, úgyhogy csomagoljon. A lerobbant tanyán egy népes „rokon” família élt vagy hét gyerekkel. Erzsikét nyugtatgatták, ez most csak átmeneti állapot, a sógornő fog ide költözni, csak hát még nincsenek elintézve a papírok. Ha meglesznek, a holmijával együtt visszaviszik a fővárosba, a cserelakásba. Akkor frissiben megesett az első verés is, Erzsike ugyanis el akart rohanni, de dulakodásba keveredett az „ügyintézőkkel”, és a könyökével betört egy ablakot. Kapott érte. A fia nem tudott segíteni neki, mert lefogták. Másnap az asszony alig tudott tükörbe nézni: a szemén monokli, a szája feldagadva, felrepedve. Megfenyegették, ha szólni mer a rendőröknek, elvágják a torkát. Rabszolgaként dolgozott a családra. A gyerekek bukdácsoltak az iskolában, senki sem foglalkozott velük, a tanulás, a munka nem is volt téma a családban. Ha megérkezett a segély, annak leginkább a kocsmáros látta a hasznát. Ha elfogyott, koplaltak. Hónapok múlva akadt egy ház Erzsikének, azt állították, megvették neki a pesti lakás fejében. Első dolguk az volt, hogy a fiával nekifogtak a patkányirtásnak. A fiút egyébként az alkohollal tartották sakkban. Nemsokára kiderült: a hatvanezer forintos vételárat csak részben fizették ki. A tulajdonos a tartozás miatt utcára tette őket. A fiát kérlelte, szökjön Pestre, meneküljön, amíg lehet. Ekkor már tudta, az életük a tét.
Miután kitették az állítólag számára vásárolt házból, nem maradt más választása, visszatért a „csereszervező” famíliához. Novemberig kellett várnia, hogy el tudjon rejteni nyolcezer forintot a nyugdíjából. Éjszaka, sűrű havazásban szökött el a több kilométerre lévő vasútállomásra. Ha fényszórót látott, behasalt az út menti árokba. „Úgy menekültem, mint a partizánok” – mondja. Elérte a kora hajnali munkásvonatot. A kalauz bezárta a vécébe, hogy meg ne találják a „jótevői” – akik egyébként már keresték. Az édesanyjánál lelt menedékre. Aztán következett a szociális otthon. Minden tüntetésen ott van, ahol a lakásmaffia áldozatai kérik a társadalom segítségét. Bár már túl van a hatvanon, tettvágy és vitalitás jellemzi. Ezért is éli meg nehezen, hogy szociális otthonba került.
– Majdnem minden este egy halott. A térítési díj kifizetése után csak néhány ezer forintom marad. Tudnék és szeretnék is dolgozni, de nem lehet, mert akkor kiraknak az otthonból – magyarázza.
A lakásmaffia áldozatait felkaroló Sorstársak Egyesület vezetője, Török Szabó Erzsébet jól ismeri Erzsikét. „Ha az ő története horror, akkor sajnos elmondhatom: van annál ijesztőbb is” – vélekedik. Több mint tíz éve harcol a lakásukból kiforgatott emberekért, és szerinte a helyzet nemhogy javulna, hanem még romlott az elmúlt években. 2004-ben a lakásmaffia ügyeit vizsgáló parlamenti albizottság befejezte munkáját, a Sorstársak Egyesület állami támogatást kapott, amit a következő évben egy tollvonással megszüntetett az a parlamenti többség, amely annak idején megszavazta. Ráadásul elfogadtak egy olyan törvénymódosítást is, amely lehetővé teszi, hogy ne csak a bankok, hanem magánszemélyek is jelzálogjogot jegyeztessenek be ingatlanokra kölcsönszerződés fejében. Zöld jelzés a kifosztás előtt. Az egyesület vezetőjének tapasztalatai szerint a régi „bandák” mostanában ismét aktivizálódtak. Csak a módszerek mások. Az Erzsike kálváriájáért felelős csoport egyébként több mint negyven hasonló ügyben érintett. Az ügyeket összevonták, idestova tíz éve tart a kilátástalan jogi hercehurca. Török Szabó Erzsébet azt mondja: amíg nincs tényleges felelősségre vonás – beleértve az ügyekben eljáró ügyvédek, közjegyzők felelősségét is –, nincs esély a helyzet javulására.