Vannak irigyei a kollégák között? Nem sok főépítésznek adatik meg, hogy pár év alatt felújíthatja az egész óvárost.
– Magam sem számítottam erre a lehetőségre 2001-ben, amikor rábólintottam a városi adminisztrációban rám váró munkalehetőségre. Akkor még nem sejtettük, hogy Nagyszeben 2007-ben Európa kulturális fővárosa lehet. Nem mintha nem volna erre érdemes – a történelme és a hagyatéka felveszi a versenyt bármelyik városéval –, de akkor még nagyon távoli vágynak tűnt az ilyesmi, és kevesen gondolták, hogy képesek leszünk „leporolni”, felújítani legalább a legfontosabb tereket és épületeket. Aztán városrehabilitációs tervek sokasága készült el, és jó részüket meg is tudtuk valósítani.
– Mikor kezdődött el a kültéri munka?
– A robbanásszerű fejlődés 2004 és 2006 között történt, és nagyon remélem, hogy ez csak a kezdet volt. A nyolcvanhektáros városmag várja az UNESCO-tól a kedvező visszajelzést a világörökségi lajstromozásról, és a jó indulás, kellő figyelemfelkeltés után kellene, hogy következzen a magántőke érkezése, amelyből folytatódhat a munka az alsóvárosban. Ez az egyik legérdekesebb része az egykori fővárosnak, ma is falusi hangulata van, itt kezdődött Nagyszeben története a XII. században.
– Beszéljünk az elvégzett munkáról. Mi újult meg eddig és hol?
– A történelem során a Huet tér–kispiac–nagypiac–sétálóutca alkotta felsőváros vette át a fő funkciókat, a templomok is itt épültek fel, ez lett a város reprezentatív része, ezért mi is itt kezdtük a munkát. A központ jelleget szándékoztuk hangsúlyozni, amikor a Brukenthal-palota mellé, egy korábbi banképületbe visszaköltöztettük a városházát tavaly augusztusban.
– Biztos vagyok benne, hogy a város korábbi lakói, a szászok pontosan dokumentálták épületeiket, de ennek a városnak a történetében is volt egy negyven–ötven éves szakasz, amikor nem tekintették fontosnak az archívumok megőrzését. Megtalálták a korábbi terveket, vagy ki kellett találniuk, hogyan nézhettek ki az épületek eredeti formájukban?
– Rengeteg dokumentáció maradt meg, nincs még egy olyan város errefelé, amely olyan leltárral rendelkezne a középkori építészeti értékekről, mint Nagyszeben. Akvarellek, alaprajzok, sokféle irat – akkoriban ugyan nem volt műemlékvédelem, de volt például egy pékmester tanácsos, aki a vállalkozása mellett arra is fordított időt, hogy megfesse az egész várost. Az elmúlt ötven évvel is szerencsénk volt: a főépítész a negyvenes évektől a hetvenes évekig egy európai rangú urbanista, Otto Czekelius volt, aki konzervatív restaurátorként kézben tartotta a dolgokat, nem lehetett nyakra-főre bontani. Saját bevallása szerint is fő feladata nem az építésben, hanem a rombolás megfékezésében volt, és sikerrel járt. A hetvenes évektől a kilencvenes évekig volt egy mostoha periódus, de érdekes módon ennek a szakasznak van a leggazdagabb irodalma, több akadémiai igényességű szakkönyv jelent meg. A város nevel, attól függetlenül, hogyan változnak a lakói – a román Iuliana Fabritius-Dancu festő például nemcsak lerajzolta az épületeket, hanem Szebeni séták című könyvében meg is írta minden egyes ház történetét. Ezek a művek megágyaztak a változásnak, hiszen népnevelő munka folyt akkor is, amikor nem lehetett restaurálni, illetve reménykedni a dolgok jobbra fordulásában.
– Mikor változott meg a politikai légkör, mikor lett fontos a vezetésnek is a rehabilitáció?
– A politikusok és a polgárok fejében is meg kellett történnie a rendszerváltásnak. A ’89-es fordulat után előbb egy olyan liberális városvezetés érkezett, amelyik nem tudta értékelni a régit, de az újnak sem volt igazi gazdája. Aztán jött egy szász polgármester, akinek az első négyéves ténykedése annyira megtetszett a városlakóknak, hogy a következő ciklusban egy szász többségű önkormányzatot is megszavaztak mellé – miközben a városban élő német eredetű polgárok aránya nem éri el a két százalékot! Így nyugdíjas értelmiségiek, tanárok, akadémikusok kezébe került a döntés, akik tisztában vannak a város értékeivel. A példa ragadós, már Kolozsváron – főleg amióta új polgármester van – és másutt is gondolkodnak hasonló elképzeléseken. Abban reménykedem, hogy ha a példa átterjed Erdély legfontosabb városaira, akkor újra szerethető településeken élhetnek a lakók, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek. Az épített örökség megbecsülése kulturális pezsgést is hoz magával, ezt jól bizonyítja Nagyszeben példája. Itt még a román szülők is német iskolába íratják a gyermekeiket, és sokan evangélikus hitre is áttérnek, mert azt gondolják, hogy ezzel kinyílik számukra a világ.
– Romániában járva tapasztaljuk, hogy a pénz nem mindig jelent ízlést vagy hagyománytiszteletet is. Hogyan tudja meggyőzni egy főépítész a sok pénzzel rendelkező tulajdonost arról, hogy nem kellene rózsaszínűre festenie a házát, vagy a százötven éves zsalugáterhez nem passzol a műanyag ablakkeret?
– Fontos szerepük van a régi város előírási szabályzatainak – nálunk 2001-től ez törvényszerűen működik, így aztán az illető nem kapja meg az építkezési engedélyt, ha nem fogadja el a szabályokat. A romániai törvénykezés európai szintű, így ha egy épület rajta van a műemléki listán, akkor azzal nem tehet bármit a tulajdonosa. Az is igaz, hogy minél szigorúbb a rendelkezés, annál inkább be kell segítenie az államnak anyagi értelemben, de erre mindig kevés a pénz, így aztán sokan kikerülik a rendelkezéseket. Ha a város magára vállalja ezeket a terheket, akkor több esély van arra, hogy meg is valósulnak az elképzelések. Nekünk sikerült meghonosítanunk egy errefelé rendhagyó kezdeményezést egy német tanácsadói irodával együttműködve: ingyenes tanácsadást vezettünk be a régi városban lakók részére, és ez párosult jelentős anyagi támogatással is. Amikor a németek felmérték a várost, rájöttek, hogy az érintett területet rendkívül szegény réteg lakja, így a támogatás néha elérte a kilencven százalékot.
– Ha jól értem, a történelmi városrész itt is – mint a szocializmus idején a többi erdélyi városban – a romák és a nagyon szegény emberek lakóhelye lett.
– Pontosan. Ők bérlőkként kerültek ezekbe az ingatlanokba, és sem pénzük nem volt, sem érdekük nem fűződött a felújításukhoz. Elkezdődött egy bonyolult restitúciós folyamat. A visszaszolgáltatás során a régi tulajdonosoknak meg kellett egyezniük a bérlőkkel, más esetekben pedig szó szerint meg kellett győzni a lakókat, hogy legalább egy konyhát, fürdőszobát, jól működő kaput engedjenek csináltatni a régi épületre. A feszültségeket fel lehet oldani kellő diplomáciával, ugyanakkor meg kell próbálni kiemelni ezt a városrészt a szegénységből, ezért be kell engedni a tőkeerős vállalkozásokat is, természetesen meggyőzve őket arról, hogy ne a régi kárára, hanem azzal harmonikusan valósítsák meg elképzeléseiket.
– Világos, hogy a műemlék jellegű házaknál köti a tulajdonost a szabály, de milyen eszközük van az új épületet tervezőkkel szemben, ha az általuk elképzelt ingatlan nem illik a városképbe?
– Érdekes újdonság egy volt szocialista város életében az a pillanat, amikor megérkezik a magántőke. Néha a külföldi beruházók sem értik meg, hogy hova is érkeztek, és ragaszkodnak a náluk megszokott dolgokhoz. Természetesen vannak nagyon rossz tervek, de akadnak olyanok is, amelyeket érdekesnek neveznék: ha el tudunk róla beszélgetni, akkor meg lehet találni a mindkét félnek megfelelő megoldást. Addig könnyű egy várost megvédeni, amíg azt mondjuk, hogy semmit nem lehet csinálni, de nem ez a fejlődés útja. Meg kell tanulni megkötni azokat a kompromisszumokat, amelyek még nem teszik tönkre a várost. Két irányban lehet elindulni: meggyőzhetjük a beruházót a fejlődés irányáról az eddig kivitelezett példákkal, másrészt a szaktanácsadásban és jóváhagyásokban rugalmasnak kell lenni, és ezt megkövetelni a magántőkétől is. Nagyon fontos egy biztos szakmai alapokon álló szakértői csoport, amely magára vállalja a népszerűtlen döntéseket, de lényeges a város anyagi háttere is. Mi most már lóhossznyi előnyben vagyunk, és eredményeinkről, tapasztalatainkról szívesen beszélünk a szakembereknek egy részletes restaurátori konferencián áprilisban, ahol bemutatjuk a nagyszebeni példát.
– Hogy fest az adatok tükrében az elmúlt két év munkája?
– Három éve, 2004 februárjában kezdeményezte a tanács a 2007-es események előkészítését. Akkor már dolgoztak az úgynevezett luxemburgi ház felújításán – ez a 2007-es események kulturális irodáinak a székhelye, de kutatóközpont, kávézók, közösségi terek is helyet kaptak benne – a luxemburgi kormány hatszázezer eurós támogatásából. Ez a felújítás katalizátorszerepet töltött be. Szerintem még nagyon kevés, amit befektettünk a régi városba. Összehasonlításul: a repülőtér felújítása – amely sajnos még el sem készült – hatvanmillió eurós befektetés, és ennek az összegnek a feléről sem beszélhetünk a rehabilitáció során, pedig a vízvezetékektől és az útburkolattól a közvilágításig mindent kicseréltünk. Vagy vegyük a német tanácsadó iroda példáját: ők hatszázezer euróból százötven épület felújítását tudták támogatni, nyolcvan restaurált kapu készült, zsalugáterek újultak meg, konyhák és fürdőszobák épültek. Kevésből is lehet jót produkálni, látványos eredménnyel. Mindig fáj a szívem, akikor összehasonlítom, hogy néha mennyi sok pénzt tudunk áldozni az újra, és általában milyen keveset szánunk a régire.
– Nagyon jól sikerült a régi színház épületének restaurálása.
– A nyolcvanas évek végén, amikor a polgármester a diktátor fia, Nicu Ceausescu volt, Nagyszeben kapott egy más város számára elképzelhetetlen lehetőséget. Miközben az apja Bukarestben rombolta a régi épületeket, itt rendhagyó módon a munkásklub helyére nem egy új mozit kellett tervezni, hanem az 1540-es Rondella Színházat visszaépíteni. Az épületet a nagytoronnyal együtt 1788-ban a város első magánszínháza bekebelezte és átalakította, majd 1826-ban leégett. Újraépítették, 1902-ben kapott egy klasszicizáló, monumentális homlokzatot, de szerencsétlenségére a negyvenes években újra leégett. A tervek elkészültek, de aztán nagyon elhúzódott a munka, teljesen csak tavaly tudtuk befejezni. Nagyon fontos épület, mert előtte van a legnagyobb parkoló, így a turisták mellette jutnak be az óvárosba. Restauráltuk az 1540-es nagytorony lőréseit, az 1902-ben épített homlokzatot, előjöttek a vizesárkok és alagutak, van színházterme és kávézója, szóval igazi kortárs beavatkozáson esett át, amely nem akarta letudni a történelmet, hanem megpróbált vele együtt élni.
– A szász építkezésnek egyik jellegzetessége a lábasház. Sikerül ilyeneket is visszabontani?
– Igen, a kispiacon, amely rendhagyó urbanisztikai együttes. Formailag egy középkori, félhold alakú terecske, de erre is ráhordta a reneszánsz a maga jegyeit. A XIX. században a kereskedők bekebelezték a lábasházakat, mert kellett a hely a földszinti üzleteknek. Otto Czekelius sikeresen kibontatott közülük néhányat a hetvenes években, de ekkor az is kiderült, hogy a reneszánsz lábak sok esetben „elfáradtak”, téglával és vassal meg kellett erősíteni őket, és nem biztos, hogy bírták volna a kibontással járó pluszterhelést. Mostanában több esetben azért kellett újra visszaépíteni már kibontott épületet, mert a lábak feltöltött üregeken álltak, és kezdett megsüllyedni az ingatlan. Ekkor derült ki az is, hogy az eddig csak irodalomból ismert gabonagödrök valóban léteztek, csak a reneszánsz végén, a kora barokk idején feltöltötték őket szeméttel. Valódi paradicsom ez a régészeknek, még fej nélküli csontvázat is találtak bennük. A nagypiacon is előbukkant tizenhárom feltöltetlen gabonaraktár, ebből öt ma meg is van jelölve, és öt nyelven van kiírva, hogy itt voltak a város biztonságának zálogai. Nem elég ugyanis a fal és a torony, kút és élelem is kell a túléléshez. A lábasházak esetében is meg kellett vívni a harcot a magántőkével, mert ragaszkodott a kereskedelmi felülethez. Itt többnyire azt a megoldást találtuk ki, hogy a kapualjat is visszabonthatta, lejárattal a vendéglővé alakított pincébe. Máshol teraszt alakítottak ki a lábasház alatt, így nem veszett el egyetlen négyzetméter sem – újszerű kirakat- és ajtórendszerekkel nyáron teljesen kinyílik a ház.
– A huszonegyedik század igényei szerint élhető-e egy középkori városközpont?
– Az infrastruktúra felújításával igen. Nálunk sok esetben még az ötvenes években kiépített hálózat is elhasználódott, és ez tette tönkre a legjobban a várost: például bevezették az esővízcsatornákat a járda alá, de az elrozsdásodott könyökök eláztatták a talapzatokat. A régi városközpontok pluszértéke az, amit a legjobb szakembercsoport sem tud megfogalmazni, csak azt tudjuk, hogy jólesik nekünk itt lenni. Amíg a város él, ennek a negyednek elöljáró helye van, de attól még nem lehetett úgy felújítani, mint egy képet, amelyet a jól végzett munka örömével visszaakasztunk a szögre, és várjuk a látogatót. A városrehabilitáció belakható város megteremtését jelenti, ahol a történelmi miliőben levő térnek jelenkori funkciókat találunk. A múlt soha nem lehet nyűg vagy kényelmetlenség, hagyni kell értékké és hagyománnyá válni.
– Ki lehet azt mondani, hogy Nagyszeben megmenekült?
– Egy gótikus katedrálist soha nem lehet felújítani. Csak akkor érezhetjük, hogy jó kezekben van, ha valahol állandóan fel van állványozva. Ha körbeért a javítás, lehet kezdeni elölről – ez egy nyolcvanhektáros városnál sincs másképpen. Állandó odafigyelésre és folyamatosan érkező pénzekre van szükség. Nemrég a helyi újság feltette a kérdést a városban dolgozó nyolcvan építésznek: szerintük melyik épület sikerült a legjobban? Mindenki az evangélikus templomot jelölte meg! Lám, nyolcszáz éve annyira jól sikerült ez a munka a középkori ismeretlen kollégának, hogy a mai napig modern technikával sem tudunk jobbat építeni. Az első tíz helyből nyolcon a régi város egy-egy épülete végzett, egy bank és egy sportcsarnok fért be a lista végére. A jól sikerült városközpontnak tehát jövője van. A vonzerőt ugyan nem a kényelme jelenti, hiszen hozzánk sem lehet mindenhova bejutni négy keréken, hanem az a fontos, hogy minden egyes kő sugározzon egy érzést, gondolatot: itt történelmet, hagyományt, múltat talál az idelátogató.
origo.hu
50 éve halt meg Mindszenty József, az utolsó magyar hercegprímás
