A múlt század elején a kisiparosok és a kiskereskedők gomba módra alapították műhelyeiket, üzemeiket, üzleteiket a főváros VIII., IX. és X. kerületeiben. A tisztes ipar eleinte ezekben a kerületekben virágzott, nem véletlen, hogy Deák László kis szódás műhelye ma is a IX. kerületben van, ahol nagyapja, Deák Ferenc 1922-ben elkezdte a szódavízgyártást. Deákék a szikvízüzlet mellett vendéglátással is foglalkoztak, vendéglőt, szállodát tartottak fenn. Ez volt a természetes, mert a fröccshöz, a spriccerhez (szódavízzel hígított bor) kellett a sok szóda. Abban az időben nem a sör volt az úr a hazai vendéglőkben, hanem a jófajta magyar borok. Deák azt is elmondta, hogy 1869-től a korcsmárosok, a vendéglősök, a kávésok, a patikusok állítottak be elsőként szikvíztöltő gépet saját ellátásukra, de később fokozatosan megjelentek az önálló iparosok is.
Az 1900-as évek elején a sörgyárak is beszálltak a szikvízüzletbe, létrehozva saját töltőüzemüket is, mint például a Dreher sörgyár. A szikvízgyártás piacát olyan nevek uralták, mint Wágner Jenő, Süss és Friedmann, Fischer József vagy Glük József. Az egyik legismertebb gyártó Kont Oszkár, akinek szabadalma, a porcelánbetétes szifonfej, több országban is sikert aratott. A patikusok annak idején egyébként gyógyító hatásokat tulajdonítottak a szódavíznek. Sőt Deák László szerint a szódavíznek a mai napig gyógytulajdonságai vannak, mert üdít, frissít, fiatalít. Márai Sándor írta: „nemzedékek és évszázadok fortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka”.
A második világháború után még egy darabig virágzott az ipar, lovas kocsival szállították a szódát rengeteg helyre, a szódavíz alapvető élelmiszernek számított, amikor a kommunista párt (MDP) hatalomra jutásával 1948–49-ben az államosítás őrülete elérte a kisiparosokat, kisüzlet-tulajdonosokat is. Egyik pillanatról a másikra családok tízezrei veszítették el tulajdonukat, biztos megélhetésüket. Erre az időszakra a család elbeszéléséből így emlékszik vissza Deák László: „Mivel D betűsök vagyunk, ezért elsők között államosítottak bennünket. Fel sem lehetett rá készülni. Akkor már édesapám és nagybátyám vezette az üzletet. Nemcsak a szikvízműhelyünket államosították, de elvitték édesapám karóráját, a nővérem babakocsiját a pincéből, még a szeneslapátot sem hagyták ott.”
Mondhatni folytatódott a zabrálás, amit a szovjet csapatok kezdtek az ország felszabadítása–megszállása után. A nagyobb baj mégis az volt, hogy a több évtizedes vagy akár százéves múlttal rendelkező szakmák, mesterségek szakadtak meg, és így szép lassan felmorzsolódott az iparosi, a kereskedői mesterségek morálja, becsülete, szakmai tudása. Elvesztek azok a szakmai fogások – magyarázta az elnök –, amelyek a magyar mesteremberek tudását évszázadok óta jellemezték. Az államosítás után Deák László édesapja a Fővárosi Ásványvíz- és Jégipari Vállalathoz ment dolgozni. Miután a pártvezetés rájött arra, hogy nem is olyan könnyű az alapvető élelmiszert, a szódavizet nagy-ipari körülmények között legyártani, 1953-ban elsők között kezdték a szódásoknak visszaadni az iparengedélyeket. A Deák család ismét a megszokott környezetben dolgozhatott, s legalább a szakma, a mesterség ismerete, hagyománya itt nem veszett el. Deák László korán elvesztette édesapját, emiatt egészen fiatalon, 1973-ban vette át a családi örökséget, és így lett ő is szódás.
– A szódavíz egyszerű és nagyszerű. A jó dolgoknak nem kell komplikáltnak lenni – hangsúlyozta Deák László. Azonban érteni kell a gyártáshoz, figyelni kell az élelmiszer-biztonságra. A szódavíz nem hizlal, nincs benne tartósítószer, nincs benne semmiféle mesterséges adalékanyag. A szódavíz viszonylag nagy szén-dioxid-tartalma miatt a vizet tartósítja. Hazánkban jelenleg ezerötszáz helyen gyártanak szódavizet, és ezekben az üzemekben több mint tízezer alkalmazott dolgozik.
– Nehéz ezeknek a kisvállalkozásoknak a versenyképességét fenntartani – hangsúlyozta a Szikvízkészítő Ipartestület elnöke, – bár magamat nem érzem vállalkozónak, hanem kétkezi iparos embernek. A vállalkozó kifejezést meghagyom egy másik rétegnek. Az utóbbi időkben a megnövekvő adóterhek, a ránk zúduló adminisztrációs bevallási, kimutatási és adatszolgáltatási kötelezettség növeli terheinket. A túlburjánzott bürokrácia rátelepedett és megfojtja a kis cégeket, mivel a néhány fős kisüzemek nem tudnak eltartani egy külön adminisztrációs osztályt. A rendszerváltozáskor meghirdetett piaci esélyegyenlőségből alig valósult meg valami, és mostanában ez az egyenlőség szertefoszlott. Hogy meddig marad ilyen körülmények között Magyarország „szikvízgyártó nagyhatalom” az kérdéses, mert egyre többen kénytelenek bedobni az ipart. Ezek a feltételek rontják esélyeinket, a tisztes megélhetés lehetőségét – szögezte le Deák László.
Pedig kár lenne ezt a helyezésünket feladni, mivel sok évtized alatt alakultak ki a szódavízből készült fröccsfajták, amelyeknek történelmét Draveczky Balázs (Balázs Mester), az asztali örömök historikusa nyomán Deák László állította öszsze. Például a „fütty” volt a kisfröccs vagy a „rövid lépés” – 1 dl bor, 1 dl szódavíz –, mert egy füttyre ihatta meg a szomjazó. A „mafla” fél liter bor és ugyanannyi szódavíz keveréke Móra Ferenc szerint. Az „Újházy-fröccs” nem más, mint kovászos uborka levével hígított bor. Ezt másnaposság ellen jó inni. A „házmester” 3 dl borból és 2 dl szódavízből áll. Fordítottja a „viceházmester”. Érdekesség a „Krúdy-fröccs”, a nagy író kedvence. 9 dl borhoz 1 dl szódavizet kell önteni. Krúdytól származik a „színészfröccs”, amely nem más mint 2 dl szódavíz és az is langyosan. Napjainkban is születnek érdekes összeállítások, mint a „kisvadász”, 1 dl vörös bor és 1 dl kóla, a „nagyvadász” 2 dl vörös bor és 1 dl kóla keveréke. Deák László szódásmester gyűjtéséhez tartozik a „kőműves fröccs”, ami nem más, mint huszonöt liter bor egy liter szódavízzel. Nyilván nincs olyan kőműves, aki meg tudná inni, talán több kőműves, de jól hangzik. Tiffán Zsolt receptje is figyelemre méltó, a „spárgafröccs”. Azért nevezik spárgának, mert ha valaki sokat iszik belőle, akkor lemegy spárgába. A „blamázsfröccs” a gyerekeknek készül: házilag készült gyümölcsszörp szódával. Vörösmarty Mihályt is megihlette szódavíz, amikor 1844-ben Jedlik Ányos elvitte találmányát Fáy András birtokára, ahol bemutatta a társaságnak a pesti üzemében készített szódavizet, amit Fáy savanykás borához spricceltek. Ekkor írta a költő a Fóti dal című költeményét, amely megemlíti ezt az eseményt is: „Fölfelé megy a borban a gyöngy, / Jól teszi, / Tőle senki e jogát el / Nem veszi”.
Deák László búcsúzóul két dolgot említett meg: – Szívesen adózok, ha tudom, hogy abból az adóból utat építenek, kórházakat tartanak fenn, iskolákat működtetnek és megtalálom a tisztes megélhetésemet. De úgy gondolom, sokan így vannak ezzel. A másik, mi, régi iparosok nem olyan könnyen adjuk fel akkor sem, ha van is néhány rossz évünk. Mert ezekben a kis cégekben benne van a család vagyona. Ha mi ezt abbahagyjuk, magunkat is feladjuk, feladjuk alkalmazottaink munkahelyét és feladjuk féltve őrzött függetlenségünket.
origo.hu
Szijjártó Péter az Origónak: Az európai vezetők abban érdekeltek, hogy a háború minél tovább tartson
