Miniszter úr! Ön a fent említett interjúban szinte kizárólag politikai szempontból vitatta a költő Csoóri Sándor Márciusi Chartáját, amelyben arról beszél, hogy az értelmiségnek vissza kell vennie szellemi szabadságát a politikától, és annak kell nagyobb terhet és áldozatot vállalnia, aki több tehetséget és erőt, lehetőséget kapott. Mert a kultúra nyelvén ezt jelenti a sokat vitatott szellemi és morális felsőház kifejezés.
– Amikor a Márciusi Chartával, illetve a szellemi és morális felsőházzal kapcsolatban mondtam el a véleményemet, az is vitapartneri álláspont volt. Mert a szellemi és morális felsőház kifejezés valóban minősít. Felsőházba a képviselők kiváltságok alapján jutnak be. Ezt én ebben a vitában elutasítom. Nehezen tudom elképzelni bármelyik politikai irányzatot úgy, hogy kizárólagos saját értékei alapján alkot képet és általánosít. Ha el akarunk jutni a jelenlegi Magyarország jobb megismeréséhez, ahhoz érdemi viták szükségesek. Sokkal több veszekedést, meg nem értést, eredendő minősítést látok, mint vitát, vitapartnerséget.
– Ön szerint mennyire sikeres a filmtörvény?
– Büszke vagyok a filmtörvényre és az együttműködésre, amit létrehoztunk. A filmtörvény jó törvény. Működik. 1990 kora nyarán a szabad parlament első kulturális bizottságának első ülésén merült fel a filmtörvény megalkotásának szükségessége. 2003 decemberében ellenszavazat nélkül fogadta el az Országgyűlés.
– Mindössze az a baj, hogy a papíron évi tízmilliárd forintra rugó összegből csak morzsák jutnak el a filmesekhez.
– A filmesekkel az idén januárban négy évre szóló megállapodást kötöttünk, amely a finanszírozásról és annak mértékéről szól, a tervezhetőségről, kiszámíthatóságról. Ezt a Magyar Mozgókép Közalapítvánnyal dolgoztuk ki, annak elnökével nyilvánosan írtam alá mindazt, amit ebben az évben és 2010-ig vállaltunk. Garantálom, hogy a filmesek ezt az összeget megkapják. Következésképpen a filmes világba stabilitást vittünk.
– De mi a garancia, miniszter úr? Ott volt az Édes Anyanyelvünk-pályázat, a következő évben már nem írták ki.
– Amikor az Édes Anyanyelvünk-pályázatot meghirdettük, nagyon sok kritika érte, nagyon különböző oldalakról. Százmillió forintot tettünk bele. Az volt az elképzelés, hogy fiatal írótehetségek, ismeretlenek, akikben megvan a spiritusz meg annyi kurázsi, hogy elküldik a pályázatukat, kapjanak lehetőséget. Akkor nem volt más lehetőségem, mint miniszteri keretből finanszírozni. Tehát egyszeri alkalom volt, viszont a filmesek finanszírozása stabil, mert ez a tárca költségvetésében elfogadott tétel, amelyet a Pénzügyminisztériummal egyeztettem.
– A fesztiválszervezők május–júniusban évek óta nem tudják, kapnak-e és mennyi állami pénzt a rendezvényeikre. A mostani meghívásos, 300 milliós pályázat résztvevői is izgulhatnak júniusig. Mi a megoldás?
– Ebben a kérdésben is a stabilitás, a hosszú távú megállapodások híve vagyok, különösen a nagy intézmények, nagy fesztiválok esetében – ahol a nemzetközi kapcsolatok meghatározók, és már több évre előre le van kötve a naptáruk –, szemben azzal, aki azt mondja, lobbizzunk minden évben, bízzunk magunkban, hátha évről évre nagyobb összeghez jutunk. Én azt mondom, hogy a hosszú távú finanszírozási megállapodások nagyobb értéket hordoznak. Nem tagadom, benne van a veszély, hogy az adott szakma föladja azt az elképzelést, hogy két év múlva ilyen vagy olyan körülmények között többet érhet el. Viszont benne van a stabilitás értéke, annak a tudata, amit ön most jogosan kérdez. Itt ülünk 2007 kora nyarán, és szeretném már tervezni a 2008-as évet, sőt nagy rendezvények esetén az évtized végét is. A stabilitás, a tervezhetőség ma vágyott érték, én ezt kívánom nyújtani.
– Ön többnyire azt mondja, amit a hallgatósága a legszívesebben hallana. Nagyon bátran kiáll, és kijelenti: én ezt garantálom. De mi a biztosíték arra, hogy nem áll elő mégis képtelen helyzet?
– Én olyan költségvetési tételekre vállaltam garanciát, amelyekről a munkatársaimmal együtt bizton állíthatom, hogy tartósak. A Pénzügyminisztériummal megállapodás van ezekben a tételekben. Nagyon különböző nagyságrendekről van szó. A Digitális Irodalmi Akadémia, a filmes megállapodás vagy a mostani felsőoktatási törvényjavaslatban a felsőoktatás finanszírozása esetében különböző összegek vannak elkülönítve, de a mögötte levő gondolkodás, mentalitás ugyanaz. Joggal emlegethet persze olyan területeket, ahol ez még nincsen meg, de szükséges. Azt nem tudom garantálni, hogy mindenkivel megállapodunk, mert a megállapodáshoz két fél kell, és könnyen elképzelhető, hogy valaki nem ezt az utat akarja választani. A fesztiválok kérdésében félúton vagyunk. Október táján tudok majd az ön kérdésére válaszolni, mert akkor lehet olyan állapot, mint amilyen a Digitális Irodalmi Akadémia vagy a megkötött filmes szerződések esetében már most létezik.
– Mi lesz a fiatal írókkal, költőkkel, akik többségükben nagyon nehéz helyzetben vannak?
– Igaza van, de nem akarok azzal az olcsó érvvel visszavágni, hogy mondjon már egy korszakot, amikor könnyű volt nekik.
– Klebelsberg Kunó kultúrpolitikája, a kor magánmecenatúrája, a tisztes honoráriumok, az értelmiségi fizetések jobb helyzetet teremtettek a mainál.
– Nem tudunk most belemenni abba, és nem is lenne méltányos, hogy milyen volt a sorsa például József Attilának. De azt azért ugye nem vonjuk kétségbe, hogy a két világháború közötti magyar költészet egyik legnagyobbjáról beszélünk?
– „Három napja nem eszek, / Se sokat se keveset…” – írta alig húszévesen a később róla elnevezett egyetem diákjaként. De egy öntörvényű költőnagyság esetében a verseiből nem lehet arra következtetni, mik voltak a potenciális anyagi és érvényesülési lehetőségei.
– Ha ezt most én mondtam volna ebben az interjúban…
– Csakhogy ma más a helyzet. Azt nyilatkozta egy József Attila-díjas költő, Szentmártoni János, hogy szakácstanfolyamra jár, mert szerkesztőként, költőként, esszéíróként nem tud megélni.
– Olvastam a beszélgetést. Van ott egy mondat arról, hogy a kitűnő költő, irodalomszervező Kárpáti Kamill körében nevelkedett, és szívesen tartja magát ehhez a körhöz tartozónak. Nézze meg, melyik volt az a kulturális miniszter, aki a Kárpáti Kamill-féle Stádiumot támogatta? A probléma egészét nem vitatom. De akkor lett volna az írás kiegyensúlyozott és vitaképes, ha nemcsak a kritikus mondatok hangzottak volna el, hanem az is, hogy ezeket a műveket kiadták. Ebben a kulturális miniszternek és miniszteri keretének is volt szerepe. Nem állítom, hogy rendszerjelleggel ez a megoldás, tehát önnek e tekintetben igazat adok, de a konkrét esetet, amelyet fölhozott, nemcsak hogy ismerem, hanem én támogattam az ott említett kört. És miközben a kulturális politikát, a tárcámat – és vele nem megnevezve engem is – bírálat ér a cikkben, támogatni fogom ebben az évben, meg utána is anélkül, hogy megmondanám, ki kerüljön bele a kötetbe.
– Mi lesz az írószervezetekkel? Az idén majdnem kimaradtak a támogatásból.
– Az írószervezetek komoly sanszot hagytak ki 2004-ben. Örültem, amikor a felkérésemre minden jelentősebb csoport megjelent, olyanok is, akik tizenöt éve nem voltak hajlandók beszélni egymással. Két dolgot kértem tőlük 2004 januárjában: állítsanak ki együttesen egy tárgyaló delegációt, és határozzák meg a tárgyalási témákat. Április–májusban arról tájékoztattak, nem tudtak egymás között megállapodni, ők maguk kezdeményezik az irodalmi kerekasztal feloszlatását, mert nem jutottak el az első napirendi pont megtárgyalásáig. Talán belátható: pozitív kezdeményezés volt a részemről, pénzt is félretettem, de a hét írószervezet nem jutott dűlőre.
– De most mégis fölsorakoztak, igaz, azért, mert nem kaptak önöktől egy petákot sem.
– A napokban a Petőfi Irodalmi Múzeumban elmondtam, a tárca fegyelmezett gazdálkodásának eredményeként a lekötött első negyedéves egyensúlyi tartalék felszabadult, ebből biztosítom, hogy 2007-ben a második negyedév végéig megkapják a tavalyival azonos összeget.
– Nem lehetne az ő támogatásukba is stabilitást vinni?
– Helyesnek tartom, hogy mint kis költségvetéssel dolgozó szervezetek ne az év végén kapják meg a pénzt, de megvallom őszintén, hogy a magyar irodalom teljesítménye, nemzetközi elismertsége és az írószervezetek tevékenysége között egyenesen arányos kapcsolatot nem tudok felfedezni.
– Én igen. A Szépírók fesztiváljain rendezik a legfelkapottabb magyar írók estjeit, a Magyar Írószövetség ’56-os konferenciát szervezett, amelyre még Japánból is jöttek, a Költészet vásárára minden verset megjelentető magyar kiadót, számos, külföldön is sikeres verseket éneklő előadót, együttest meghívott a Magyar Könyvalapítvány.
– Ha mindez így van, akkor miért nem voltak arra képesek, hogy összefogjanak, amikor megvolt a lehetőség és a pénz is? Tudom az okát, de nem az én dolgom köztük a minimális egyetértést megteremteni.
– Mégis ön teremtette meg, hiszen az önnek és tárcájának szóló nyílt tiltakozó levelet együtt írták alá.
– Tiltakozni mindig könnyebb, mint együttműködni. Ez valószínűleg egy több- felvonásos darab, de nem előzmények nélküli: nem reakció, nem kényszer hatására, hanem az én kezdeményezésemre jött létre az irodalmi kerekasztal.
– A közös aláírás hosszabb közeledési folyamat eredménye, amit megelőzött az – politikai, értékrendszerbeli problémák mellett –, hogy az egyik csoport anyagilag kedvezményezettebb volt…
– 2004 elején, épp a ciklus közepén, két választási év között voltunk. A legrosszabbkor hagyták ki a lehetőséget.
– Áttérve az oktatásra, mi a véleménye arról, hogy Kóka úr oly módon szeretné megreformálni az oktatást, hogy a vállalkozói ismeretek akár a lexikális tudás rovására is bekerüljenek a tantervbe?
– Nincs olyan politikus, közszereplő, aki egy adott kérdésről, ha névvel teszi, ne fogalmazhatná meg a véleményét. De a köztársaság oktatási és kulturális minisztere én vagyok, azzal a felelősséggel és azokkal a döntési jogokkal is, amelyeket a törvény és a parlament rám ruházott. Nem hiszek abban, hogy kizárólag kompetencia területen és kizárólag lexikális tudásból lehet a diákokat elindítani az életben. Az a véleményem, és ennek védelmében akár erőteljesebb mondatokat is hajlandó vagyok használni: a legfontosabb, hogy egy gyermek megtanuljon írni, olvasni, számolni, értse az elolvasott szöveget. Ha ez az alap nem szilárd, nem építhetünk rá. Nemhogy vállalkozói ismeretek nem lesznek belőle, de nyelvtudás sem meg komputeres ismeret sem. Állandóan pótolni fog, mindig későbbi fázisban akarja behozni a lemaradását. Ebből nagy káosz lesz, és aztán szociális segélyért fog folyamodni. Szerintem felelőtlenség hadat üzenni a lexikális ismereteknek. A kompetenciaerősítés és lexikális ismeret helyes mértéke, aránya adja ki azt, ami a magyar közoktatásügyben a legfontosabb cél. Tehát arány és mérték.
– A Weiner Leó Zenei Szakközépiskolát és Zeneiskolát szétdarabolták, lehetetlen helyzetbe kerültek a tehetséges rajkók. A felsorolt iskolákban zajló képzés szorosan kapcsolódik ahhoz, milyen lesz a jövő kulturális turizmusa, amelyről öntől hallottam, menynyire fontos terület. Nem éppen most vágják el az utat a képzett utánpótlás előtt?
– Engem az érdekel, hogy a szülő, aki az átszervezések miatt más intézménybe viszi a gyermekét, legalább ugyanazt az értéket kapja meg, függetlenül attól, hogy ki a fenntartó. Az átszervezések gyakran hírértékkel csapnak a magasba, de az átszervezés révén nem biztos, hogy károsodik az érték, amit egy-egy intézmény képvisel. Abban egyetértek, hogy ezt minden intézmény esetében külön kell megvizsgálni. A magyar parlament 1993-ban az önkormányzati törvényben és a közoktatási törvényben azt az elvet vallotta, hogy az államnak ne legyen iskolája. Az önkormányzati törvény szerint a magyar közoktatásban fenntartók vannak. Az államnak nincsen közoktatási intézménye. Vagy elfogadjuk a közösen meghozott kétharmados törvényt, vagy azt mondjuk, ezt gondoljuk át. De akkor a magyar önkormányzatiság legfontosabb alappillérét kérdőjelezzük meg. Más a helyzet a felsőoktatással, ahol az államnak az intézmények döntő többségében tulajdonosi, fenntartói jogai vannak.
– Reméljük, maradnak is.
– Én direktebben fogalmaztam a parlamentben meg azon kívül is. Az államnak helye és szerepe van a felsőoktatásban.
– Mi pedig megírtuk. Az ön decemberi tanulmánya szerint a jelenlegi kormányzatnak nagyon fontos a kultúra. Ön most is jó szívvel tudná ezt leírni?
– Igen. De még nincs egy éve, hogy kormányt alakítottunk. Kérem, hogy a mérleget a százméteres síkfutás esetében a célszalagnál vonjuk meg, huszonöt méternél legfeljebb részeredményt lehet mérni.
– De ha már huszonöt méternél jó nevű folyóiratok szűnnek meg, alkotók körül fogy el a levegő, nem biztos, hogy a végeredményt is mindenki szívesen kivárná.
– Huszonöt méternél már európai uniós pályázatokat hirdetnek meg, az elmúlt három évtized legnagyobb iskolafelújítási programját. Ön azt mondja, megszűnő folyóiratok, intézmények, én azt mondom, finanszírozási struktúrák átalakítása, hosszú távú kulturális vidékfejlesztés, tárgyalások a színházi törvény lehetőségeiről, fesztiváltámogatás, filmtörvény, Digitális Irodalmi Akadémia. Konszenzuskereső vagyok, mert csak így juthatunk el a megoldásokig. Keresem a párbeszéd lehetőségét az oktatásban, a kultúrában, de ehhez a másik fél is szükséges.
origo.hu
Menczer Tamás keményen nekiment a Momentum korábbi elnökének
