Szolgálnak és vétnek

Vannak napok, amikor az ember úgy látja, a rendőrök csak azért vannak, hogy kellemetlenkedjenek neki. Leírok egy esetet, amely szerintem rávilágít a lényegre, erről ugyanis a számtalan velük foglalkozó írás és véleményalkotás közben nem esik szó. Pedig itt van a kutya elásva. Nemrégiben történt. Úgy hozta az élet, hogy kórházba igyekezvén azon a reggelen az alagúton kellett (volna) átmennem, aztán a Lánchídon, majd az Andrássy úton tovább. Ismerve a felfordulást, a totális káoszt a fővárosban, időben indultam el hazulról, és aránylag jó tempóban haladva jutottam el az Alkotás úton a Márvány utca sarkáig. Az első meglepetés itt ért, mert percekbe tellett, amíg egyáltalán be tudtam kanyarodni, hogy folytassam utamat az alagút felé. Rosszat sejtettem, de már nem volt visszaút. A neves oceonográfus, Thor Heyerdahl gyorsabban sodródott szélcsendben a nyílt tengeren, mint én járó motorral a Duna irányába. De megadtam magam a sorsnak, szerencsére a Bartók rádióban Chopin muzsikája szólt. Az volt a benyomásom, hogy inkább állunk, mint megyünk. Miért nem fogadtam meg a József Attila-vers sorát – kérdeztem magamtól –, a háromkirályok szavait: „gyalog jöttünk, mert siettünk”. Most már késő volt.
Nagyon lassan, poroszkálva, kerek egy óra alatt jutottam el az Attila útig, az alagút bejáratához – ez körülbelül 500 méter –, ahol egy rendőr állta el az utat, jelezvén, hogy az alagúton most nem lehet átmenni. Ne feledjük: hétköznap volt és reggel. Volt időm megfigyelni: rendőrünk – aki állítólag szolgál és véd – kaján vigyorral szemlélte, ahogy a budapesti polgár „Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében” a tiltás miatt. Csakhogy itt nem volt lehetőség arra, hogy malomkövet hajítson el az ember, pedig legszívesebben azt tette volna.
A fenti példa nyomán érkeztem el mondanivalóm lényegéhez: a szemlélethez. Magyarországon ugyanis – tisztelet a kivételnek – az elmúlt hatvan év következményeként a rendőrség nem értünk van, hanem – mondjuk ki bátran – ellenünk. Mert – a szóban forgó esetnél maradva – ha valóban értünk volna, akkor már az Alkotás és a Márvány utca sarkán vagy a Mészáros utcánál, de a Krisztina körúti kereszteződésnél feltétlenül állt volna egy rendőr, aki eligazít bennünket, és közli, ne araszoljunk tovább, ugyanis az alagúton nem tudunk átmenni. Ehelyett tapasztaltuk a kaján vigyort, amely mögött az lapult: ti szerencsétlenek, nincs jobb dolgotok, mint errefelé autókázni?
Azzal is tisztában vagyok, hogy azt a rendőrt, aki az Attila úti kereszteződésben strázsált, valaki odaállította. De annyi esze nem volt a parancsnoknak, hogy – a polgár érdekében – már méterekkel előtte tájékoztasson? Lehetőséget teremtve így új útirány választására. Nyilvánvaló tehát, hogy a fejétől bűzlik a hal. Az oroszlángyereket sem lehet fűevésre szoktatni, ha az oroszlánmama nem szereti a füvet. A vigyori, cinikus rendőr is úgy fogja szemlélni az állampolgárt, mint a főnöke.
Szabadjon a közelmúltból egy floridai példával előhozakodnom. A színhely Palm Beach, a kedvelt nyaralóhely, a golfozás nemzetközi központja, ahol a sors kegye folytán több hetet tölthettünk. A téli nyárban esténként, amikor már enyhet ad a sötét, nagy sétákat tettünk a környéken, és majdnem minden alkalommal belebotlottunk a rendőrjárőrbe. Valahányszor összetalálkoztunk vele, a rend őre mindig előre köszönt. El nem tudom mondani, milyen biztonságot jelentett nekünk ez a Jó estét! Itthon, a hazámban, rendőr nekem még soha nem köszönt előre, pedig gyakorta sétálunk a hegyen, kivétel persze, ha igazoltatni akart engem. Odakint fogalmaztuk meg, hogy olybá tűnik: Floridában a rendőr – szlogen nélkül – az állampolgárért van, és nem ellene. Persze ne áltassuk magunkat: ott is elbújnak a rendőrök a nagy sövények mögé – ahogy idehaza –, hogy megbüntessék azokat, akik nem tartják be a közlekedési szabályokat, és kegyetlenül lecsapnak az autópályák száguldóira.
A magyar rendőrség azonban a nagy csinnadrattával beharangozott akcióival sem képes rendet és nyugalmat teremteni a közutakon, nem beszélve a fővárosról. Az alagúti intermezzo is azt bizonyítja, hogy inkább gerjeszti a feszültséget, semhogy csillapítsa.
Egy újabb példa: New Yorkban élő magyar barátaink hegyvidéki házába – hihetetlennek hangzik – betört a medve. Tél volt, a medve éhes volt, és az éhség – mint tudjuk – az állatok esetében is nagy úr. Kiszakította az ajtófélfát, és megette, ami ehető volt, véres nyomokat hagyva maga után. A gazda néhány nappal később fedezte fel a betörést, és a rendőrségre telefonált. Jött a serif, és – az ijedt magyarok láttán, mert a régi reflexek működésbe léptek – azonnal megnyugtatta őket: egy pillanatig sem gondolja azt, hogy önbetörést követtek el, és ezáltal pénzhez akarnak jutni.
Nevezhetjük ezt bizalomnak is. „Az még nem baj, ha valakinek vannak haragosai – írta Galgóczy Erzsébet egyik könyvében. – Az a baj, ha valakinek már nincsenek hívei.” A rendőröknek is ilyen híveknek kellene lenniük, akik az állampolgárok érdekében cselekednek. A politikai bizalom egyfajta diffúz támogatás, amely sajátos „tartálya” annak a jóindulatnak és megértő beállítottságnak, amely megkönnyíti az embereknek, hogy elfogadjanak olyan dolgokat, amelyekkel szemben állnak, vagy olyan hatásokat, amelyek – látszólag – hátrányosak rájuk nézve. De ha a tartály egyre ürül – lásd mindennapjainkat –, a hatalomban lévőknek nehéz teljesíteniük ígéreteiket, és nehéz hatékonyan kormányozniuk, aminek része az is, hogyan irányítják rendőreiket.
Ha a kormány szemlélete nem változik, a magyar rendőr szemlélete sem fog változni – jöhetnek és mehetnek a vezetők, a miniszterek; a Szolgálunk és védünk! szlogen pedig csak üres szócséplés marad. A miniszterelnök szerint a magyar rendőrség több mint harmincezres állománya sokfajta képet mutat. Egyfajta képet kellene mutatnia! Az új igazságügyi és rendészeti miniszter azt ígéri, munkálkodásának kulcsszavai a rend, a szabadság, a biztonság és a bizalom lesznek. Szép szavak. A szemléletváltozásról azonban hallgat. Pedig csak ez vezethet valódi változáshoz.
A Fidesz elnöke egy napokban adott interjújában többek között a tisztelet kultúrájáról és az egymás iránt érzett felelősségvállalás elvéről beszélt. A rendőr és az állampolgár viszonyában is csak ez lehet az alternatíva. De – idézem –: „Amikor végre eljött a szabadság, a cinizmus olyan páncélinggé vált, amit – szemben a lenvászon ingekkel – nem lehet csak úgy levetni, mert közben a drótsodrony belenőtt a húsunkba, mint a fába a drótkerítés. Most ettől szenved Magyarország, ettől kellene megszabadulnunk.”
A cinizmus áthatja rendőreink jó részét is, akik kigúnyolják a komolyságot. Lelkük mélyén azonban tudják, cinizmusuk csupán annak tükre: elvesztették hitüket és bátorságukat. A cinikus sosem veszi észre a másik jó tulajdonságait, de mindig észreveszi, ami rossz benne. Ő az emberi bagoly, aki őrködik a sötétben, és vak a világosságra. Ebből ered az állampolgárhoz fűződő rossz viszonya.