Szövetkabátok szürke ég alatt

Ken Loach éppen egy éve kapott Arany Pálmát a Felkavar a szél című ír polgárháborús drámáért, ami két okból is érdekes: bár Cannes mindig büszke volt apolitikusságára, Loach díjazása egyértelműen politikai gesztus, másrészt a szobrot Alejandro González Inárritu jobban megérdemelte volna a Bábelért. Ettől még az elnyomás ellen harcoló ír felkelőket a Kárpátok árnyékában nagyon is meg lehet érteni, és a katarzis sem marad el.

Simlis sapkák, szövetkabátok, felkelők az élénkzöld, nedves fűben, a szürke ég alatt. Szemben a fiatalokkal egy birodalom katonái. Parancsszavak. Vallatások. Kínzás, körömtépés, a XX. századi történelem ismerős pillanatai. Ecce homo, aljasabb a hiénakutyánál is.
Van tehát egy nemzet, a nemzet nyakán egy másik. Van egy ország, amelyet egy kívülről ráerőltetett békediktátum szétszakít. Van egy felkelés, amelynek viharában a nemzet saját maga ellen fordítja fegyverét.
Magunkra vehetnénk persze, de most az írekről van szó. Mi, magyarok például leforgathattuk volna ugyanezt a történetet, és elhozhattunk volna vele egy Arany Pálmát, nyilván. Cannes politikus fesztivál lett, Michael Moore nagydíjazása után nem is olyan meglepő Ken Loach győzelme, különösen, hogy ezt a díjat – nemzetközi zsűri ide vagy oda – egy francia fesztivál ítélte oda, a filmet pedig Anglia támadta a leghevesebben (hogy mi kapnánk-e tehát egy Trianon-filmért fesztiválfődíjat a Cote d’Azuron, inkább ne feszegessük).
Mindenesetre az ír lélekkel rokon a miénk, ha beszélhetünk egyáltalán „miénkről”, mint ahogy az 1920-as kettéosztás, majd egymás ellen (maga ellen) fordulás után kollektív ír néplélekről is csak igen aggályosan, szóval ismerős érzéseket ébreszthet bennünk Ken Loach, amikor megrendezi az angol elnyomás ellen lázadó ír srácok történetét. Biztosra megy: egy testvérpárt választ, mintájául az alulról szerveződő ellenállásnak, az összefogásnak – a katartikus testvérviszálynak. Ellentétes módjai a személyiségfejlődésnek: a bátyjánál jóval szelídebb öcs csak lassan teszi magáévá az eszmét, majd orvosi karrierjét, a biztos értelmiségi pályát feladva áll a felkelés élére; a báty makacs és példaadó hősből lesz megalkuvóvá, és nyugszik bele az álságos békeszerződésbe. Az egymást tisztelő testvérek ellenségekké válnak, miközben száznyolcvan fokot fordul körülöttük a világ. Személyes drámájuk teszi Ken Loach filmjét emlékezetessé. A párbeszédek, a játék, a tekintetek. És a film közepére súlyozott, felejthetetlen jelenet: a tizenéves, megtört árulót gyerekkori barátja végzi ki egy sivár hegytetőn („remélem, Írországért megéri”), miközben a kivégzett anyja mindkettejüket ebéddel várná haza…
Sokat megtudunk az emberről, keveset az ír történelemről, s még kevesebbet a polgárháború erejéről. Megtapasztalhatjuk megint, hogy a háború amolyan nagyfiús játék, amelybe belehalhatnak a játékosok, megtapasztalhatjuk, hogy ember embernek farkasa, s hogy az eszmék, azok a vakon hitt, sokszor szent, sokszor bornírt eszmék nem ismernek sem szerelmet, sem családot, sem nőt, sem barátot.
S még ha a drámát záró, feloldást nem hozó, filmtörténetbe égő képsorok a mozi utáni éjszakán nehezen is hoznak álmot, a film bukéja másnapra elillan.
(Felkavar a szél, színes, feliratos német–olasz–spanyol–francia–ír–angol film, 127 perc. Rendezte Ken Loach. Forgalmazó az FF Film.)