Vissza a jövőből

Leszámítva, hogy az ablakon kitekintve huszonnégy óra alatt tizenhat napkeltét és napnyugtát lehet végignézni, a jármű pedig harmincháromszor kerüli meg a Földet, mígnem csatlakozik a háromszáznegyven kilométeres magasságban keringő Nemzetközi Űrállomáshoz (ISS), a fedélzeten szinte pontosan úgy telik az idő, mint otthon. A reggel persze ilyen körülmények között meglehetősen viszonylagos, de az ébredés idejét – greenwichi számítás szerint este kilenckor – odafönt is vekker jelzi, majd következik a mosakodás, aztán a munka, végül a fáradalmak kipihenése.
– Mindenkinek csak ajánlani tudom az élményt – mondja lapunknak Charles Simonyi üzletember és asztronauta, amerikai magyar, magyar amerikai, aki tizenkét napig élt e napirend szerint.
Ma még ugyan körülbelül 25 millió dollár az utazás ára, ám az első magyar tudós-űrturista reményei szerint a Föld körüli pályára állás vagy éppen a Holdra szállás élménye belátható időn belül egyre több vállalkozó szellemű utazó számára lesz elérhető.
Ha egy űrutazás a teljesen reménytelennek tetsző álmokkal kezdődik, Simonyi Károly kitűnő asztronautajelölt volt. Budapesten látta meg a napvilágot 1948-ban. Már kisgyermekként is rabul ejtette a repülés és az űrkutatás. Tizenhárom éves korában Magyarország „fiatal asztronautájának” választották, így elutazhatott Moszkvába, ahol találkozott a világűrt hatodikként megjáró Pavel Popoviccsal. 1961-ben persze még szó sem lehetett arról, hogy a kizárólag katonai és geopolitikai célokat szolgáló űrkutatás valódi rejtelmei a civilek előtt is feltáruljanak, még ha Jurij Gagarin, az űrrepülést elsőként túlélő asztronauta fekete-fehér tekintete mindenki számára ismerős volt is.
Simonyi Károly tizenhét évesen hagyta el szülőföldjét, először Dániában, Koppenhágában dolgozott számítógép-programozóként. 1968-ban költözött át az Egyesült Államokba, ahol a berkeley-i Kalifornia Egyetemen mérnöki és matematikusi diplomát szerzett, majd a Stanford Egyetemen számítástechnikából doktorált. 1972 és 1980 között a Xerox cég Palo Alto Kutatási Központjában dolgozott, ahol megalkotta az első szövegszerkesztő programot, a Bravót. 1981-ben csatlakozott az akkor induló Microsofthoz, ahol szoftverfejlesztőként hozzájárult ahhoz, hogy a cég nekilendüljön világhódító útjának. Az ott eltöltött húsz év alatt Charles Simonyi olyan csapatok munkáját vezette, amelyek részt vettek a Microsoft Word, a Microsoft Excel és más sikeres szoftveralkalmazások kifejlesztésében. Amerikai állampolgárságot 1982-ben kapott. 1995-ben létrehozta az oxfordi egyetemen a közérthető tudomány tanszéket, majd 1997-ben a Simonyi Károly elméleti fizika tanszéket. 2002 augusztusában búcsút mondott a Microsoftnak, majd megalapította az Intentional Software Corporation nevű, szoftvertechnológiával foglalkozó céget, amelynek fő célja a szervezetek szoftverírási módszereinek javítása. Charles Simonyi kuratóriumok, intézetek mellett tagja a Magyar Tudományos Akadémiának is.
Majd fél évszázad telt el 1961 óta, és Charles Simonyi álma valóra vált: 2006 elején szerződést kötött a Space Adventures nevű céggel, amely vállalta, hogy űrturistaként a Nemzetközi Űrállomásra szállítja. Augusztusban részt vett az Orosz Szövetségi Űrhivatal orvosi alkalmassági vizsgálatán, és szeptemberben megkezdődött a kiképzése abban a Moszkvától negyven kilométerre található Csillagvárosban, ahol gyermekkorának űrhajós hőseit is felkészítették az utazásra, és ahol jelenleg a nemzetközi űrhajózási központ található.
Charles Simonyi végül 2007. április 7-én egy orosz Szojuz TMA–10-es űrhajó fedélzetén, két orosz űrhajós társaságában a Nemzetközi Űrállomásra utazott. „Lenyűgöző volt, ahogy előtűnt az ég sötétségéből – mondta Simonyi a Sky News csatornának. – Nagyon drámai volt, olyan, mint egy nagy színpad, mint valami hihetetlen opera vagy modern színdarab fantasztikus előadása.” Talán egy olyan ember lelkes szavai ezek, aki felnőttként is megőrzött valamit gyermekkori vágyaiból, és aki már gyerekként is tudta, mit visz majd magával a felnőttek világába.
Bár az álom beteljesedett, Simonyi a Magyar Nemzetnek nyilatkozva továbbra sem arról beszélt, ami volt, hanem ami lesz: azt mondja, fényes jövő áll a civil űrkutatás előtt, saját feladatának pedig azt érzi, hogy minél többet tegyen a tudomány fejlesztése, népszerűsítése érdekében.
A szoftverfejlesztő-üzletember páratlan sikerei és amerikai mércével mérve is hatalmas vagyona ellenére rendkívül szerény és higgadt ember benyomását kelti, láthatóan az sem zavarja, hogy a folyosón érdeklődők és újságírók kisebb tömege verődött közben össze, ki autogramra, ki pedig nyilatkozatra várva. Simonyit Magyarországon elsőként a köztársasági elnök fogadta, majd útja a Sándor-palotából egyenesen a Magyar Vöröskereszthez vezetett. Nem véletlenül, hiszen a szervezet elnöke a távolba szakadt üzletember régi jó ismerőse. Habsburg György szívesen is mesél barátjáról. Azt mondja, Charles Simonyi számára a hamis szó nem létezik, mindig elmondja véleményét, senki előtt nem titkolja, amit gondol; minden tekintetben elégedett a helyzetével, boldog és kiegyensúlyozott, olyan ember, akin látszik, hogy teljesítette, amit akart.
– Mondtam neki, hogy fontos lenne, ha eljönne újra Magyarországra, de nem kellett győzködnöm, hiszen neki is világos volt, hogy a visszatérését követő első útjának hazájába kell vezetnie – fogalmaz érdeklődésünkre Habsburg György, aki napjaink egyik legnagyobb magyarjának tartja Charles Simonyit. – Különlegeset akart adni, és sokat dolgozott, hogy elérhesse az álmát.
Simonyi nem csupán turistaként volt különleges, hanem asztronautaként is. Az utazás állomásait és élményeit internetes naplójában rögzítette, így kommentárjai a charlesinspace.com oldalon bárki által követhetők voltak. Vagyis munkába állt az első űrtudósító.
– Charles Simonyi kommunikációs szempontból is valami egészen újat teremtett meg. Segítségével szinte percről percre követhettük az eseményeket az űrben, képben, hangban és szövegben egyaránt, ez pedig hatalmas lépés – mondja Habsburg György.
Farkas Bertalan sosem vágyott korábban a magasba, szakmájából adódóan mégis ő lett az első magyar űrhajós. A kozmoszt 1980-ban megjáró egykori katona tavaly találkozott először Simonyival, aki a sajtóból ismerte őt, és meghívta egy összejövetelre. Mint Farkas Bertalan visszaemlékezik, „utódját” már akkor optimista, hihetetlenül nyugodt természetű, fantasztikus akaraterejű embernek ismerte meg, akiről biztosan lehetett tudni, hogy beteljesíti gyerekkori álmát.
– Többször találkoztunk a Csillagvárosban és Amerikában, majd pedig az aktív felkészítés idején is mellette voltam. Súgtam neki arról, mit jelent a gyakorlatban a súlytalanság, hogyan is kell egy űrrepülést elképzelni. Persze szakmailag jól felkészítették, de azt hiszem, fontos volt neki, hogy anyanyelvén szólt hozzá valaki, aki mindezen egyszer már végigment – emlékezik vissza Farkas Bertalan.
A két magyar asztronauta – talán különböző életútjuk okán – mégsem pontosan ugyanúgy vélekedik a civil kutatásokat szolgáló tervekről. Charles Simonyi beszélgetésünk során azt fejtegeti, hogy azokon a területeken, ahol eddig a katonai felhasználás mellett a civil tevékenység is megjelent, rendre gyors és hatalmas fejlődés vette kezdetét, gondoljunk csak a repülőgépgyártásra, az informatikára vagy magára az internetre. Ma a legnagyobb probléma az űrhajózásban a szoftverfejlesztő szerint az ár és a megbízhatatlanság. Ezek a problémák pedig nem vagy nagyon lassan fognak változni akkor, ha csak egyféle űrhajót használunk, ám jelentős előrelépésre lehetne számítani, ha tucatnyi cég versenyezne a piacon. Persze lehet, hogy az oroszok ezt a gondolatot kevésbé értékelnék, mint a befizetett dollármilliókat.
Farkas Bertalan ugyanakkor nem választaná szét az űrkutatás civil és nem civil részét.
– Katonaként repültem, de civil programot kellett végrehajtanom – mondja. Kifejti: az űrnagyhatalmak, így az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország vagy Kína katonai céljait saját maga próbálja elérni, így ha például a Pentagon megrendel egy küldetést, azt az amerikaiak önállóan fogják végrehajtani. A nemzetközi együttműködésben zajló programok más jellegűek, azokban számtalan olyan profi űrhajós vesz részt, aki különben mérnök vagy éppen tanár.
– 1980 óta azt mondom, s úgy tűnik, ez most megvalósul, hogy az űrkutatásnak nemzetközi környezetben kell folynia. Ma már amerikai űrhajósok készülődnek a Csillagvárosban, oroszok Houstonban, az európaiak hol itt, hol ott. Egyre több ország akar előnyt kovácsolni a kutatásokból, s próbálja elérni, hogy saját állampolgárai közül is mind többen vehessenek részt valamilyen fejlesztésben – így Farkas Bertalan, aki hangsúlyozza: magyar űrkutatók is részesei a programoknak, s nagy a nemzetközi elismertségük.
Ehhez kétségtelenül sokat tett hozzá Charles Simonyi is. Bár nagy összeget fizetett az utazásért, tudása, felkészültsége, a tizenkét nap alatt végzett megfigyelései miatt mégsem nevezhető „átlagos” űrturistának.
– Nagyon egyszerű kutatásokat végeztem, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének fontosak. Hogy csak egy példát említsek, az utazás előtt és után vért vettek tőlem és társaimtól, amelyet aztán a vérszegénység gyógyítása érdekében folytatott kutatásokhoz használnak fel. Minél több adat áll ugyanis rendelkezésre, annál pontosabb lesz az eredmény – mondja Simonyi. A beszámolókból kiderül, az „Izom” nevű programban a kutató a mélyen húzódó emberi izmok sorvadását vizsgálta a súlytalanság állapotában, regisztrálva saját deréktáji fájdalmait is. A „Minta” kísérleti programban az ISS-en élő mikroorganizmusok fajtáit tanulmányozta, kutatva az űrrepüléshez való alkalmazkodásukat. A „Pille-ISS” névre keresztelt kísérletsorozatában a saját magát érő kozmikus sugárterhelést mérte a magyar gyártmányú Pille dózismérővel. A Mátrix Z1 révén az űrállomásra különböző időpontokban eljuttatott videokamerák CCD mátrixérzékelőinek állapotát vizsgálta, és felvételeket is készített a Földről. Miközben átrepült Magyarország felett, kapcsolatba lépett rádióamatőrökkel és a Puskás Tivadar Távközlési Technikum diákjaival is.
A kezdetekhez visszatérve érdeklődünk arról is, miként vált a repülés elkötelezettjévé – hisz Simonyinak sugárhajtóműves gépek és helikopterek vezetéséhez is van engedélye, s több mint kétezer órás tapasztalatot tud maga mögött. A szoftverfejlesztő azonban a megszokott visszafogottsággal csak arról mesél, nem válhatott belőle fiatalon pilóta, mert túlságosan sokba került volna. Körülbelül harmincöt éves volt, mire lett elég pénze és ideje, hogy kiképezze magát.
Persze nem meglepő, hogy az általa Bajkonurban befizetett összeg hallatán többen megjegyezték, jobb volna, ha jótékony célokra fordítaná inkább a pénzét, nem pedig effajta „hóbortokra”. Charles Simonyi ugyanis legtöbbször fizikus édesapjáról, idősebb Simonyi Károlyról elnevezett alapítványát, mecenatúráit sem hozza szóba, kérdésünkre is csak azt feleli: nagyon bonyolult kérdés, hogy hol segítsünk, s „nem biztos, hogy amit Magyarországon támogatnunk kell, az az űrkutatás”. (Az alapítvány hárommillió forint összegű ösztöndíját évente három egyetemen vagy kutatóintézetben dolgozó, kimagasló teljesítményt nyújtó kutató kaphatja meg a Charles Simonyi Kutatói Ösztöndíj Bizottság javaslata alapján.)
Végül elárulja azt is, fontos volt számára, hogy megtartsa vezetékneve magyaros írását, még ha ez olykor nehézségeket okoz is.
– A világban nem hangsúlyozzák túl magyar származásomat, de sokan megjegyzik. Így a külföldi lapok olvasói is. Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy magyar vagyok – mondja lapunknak Simonyi. Adódik a kérdés, negyven évvel disszidálása után nem gondol-e arra, hogy egyszer végleg hazaköltözzön, ám azt feleli, a szíve mellett a hivatalos ügyek is gyakran Magyarországra szólítják ugyan, de igazából már minden Seattle-höz köti. A vágyait megvalósító világhírű fejlesztő már tovább is utazott szívbéli hazájából, de internetes blogján keresztül továbbra is bárki kérdezhet tőle, üzenhet neki.
Az oldalon kiderül az is, Charles Simonyinak „nagyon sok tennivalója van a Földön”, de reméli, a technika fejlődni fog, és talán egyszer rövidebb felkészülést követően is visszatérhet a súlytalanság végtelen világába. Mint ahogy azt is állítja: eljön a nap, amikor az emberiség kényelmesen utazhat és élhet majd az űrben.
Ha rajta múlik, ebben nem kételkedhetünk.