Az állatorvosi ló esete

Baljós fellegek gyülekeznek a honi oktatásügy egén. A hajdan oly megbízható magyar iskolarendszer a legjobb úton halad a versenyképtelenség felé: a konzumidióták termelésére átállítandó közoktatás után a felsőoktatás is megsínyleni látszik a gyurcsányi országlást. Ilyen helyzetben az egyetemi autonómia mentsvár lehetne egy reménybeli helyreállításhoz. De vajon vissza lehet-e élni ezzel a demokratikus vívmánnyal is?
Folytathatja-e kényszerűen megszakított tanulmányait egy diák a Szent István Egyetem országos monopolhelyzetben lévő állatorvos-tudományi karán? Majd eldönti az autonóm egyetem a maga autonóm szervezeteivel – vágja rá az ember jó demokrataként. Csakhogy a diáknak legfelsőbb bírósági ítélete van arról, hogy folytathatja, míg az egyetem továbbra is hajthatatlan. A precedensértékű ügy mögött számos hasonló tanulmányi vita, egy sereg más emberi sors is állhat. A tét nem kicsi: túlmutat az egyedi eseten. Felülírhatja-e az intézményi autonómia a hatályos magyar törvényeket? Lehet-e manapság érvényt szerezni a Legfelsőbb Bíróság ítéletének? Egyáltalán: jogállam-e a Magyar Köztársaság?
A kérdések húsba vágóak, ám a konkrét eset fölöttébb kusza. Bánkúti Péter, aki 2004 decemberében még a kar negyedéves hallgatója volt, de időközben – szerinte indokolatlanul – elmulasztott vizsgakötelezettségeire hivatkozva megszüntették tanulmányi viszonyát, a végsőkig elment vélt igaza érdekében. Perelt, s végül nyert. Autodidakta módon lassan saját ügyvédjévé vált; két és fél év alatt akár már a jogi karon is megállná a helyét – olyannyira, hogy sokan született bajkeverőnek tekintik, mert diáktársait is jogaik érvényesítésére bátorítja. S lám, vannak még csodák: a legfőbb bírói grémium neki adott igazat. Mégsem folytathatja a tanulmányait, az ördög ugyanis mindig a részletekben lakozik.
Van, hogy a riporter felsül választott témájával: jómagam fél éve küzdök ezzel az esettel, hogy a sajtó nyelvére lefordítsam. Hosszú jogi kereseteket nyálaztam, párhuzamok után kutattam. Ültem már szemben az illetékes dékánnal és helyettesével is, elhivatott és komoly emberekkel, akik a sajátjukon kívül a rájuk bízott intézmény tekintélyét is védelmezik. Beszéltünk Luca széke módján készülő szabályzatról, speciális oktatási szituációról, titokzatos és titkolt bizottsági jegyzőkönyvekről. Nem tartják szerencsésnek, hogy folyamatban lévő ügyben nyilatkozzanak, vagy hogy egyáltalán újságcikk szülessen ilyen ügyben; ami persze a sajtómunkás számára elfogadhatatlan: ilyen alapon a történelemről sem írhatnánk semmit, mert még az is folyamatban van. Számukra – messzemenően érthető módon – Bánkúti Péter maga a rendszerhiba, aki okkal vagy ok nélkül visszafelesel, ezért méltatlan a tekintélyalapú egyetemi szisztémához, s talán magára az állatorvosi hivatásra is. S valóban, a vizsgák körüli vitában a szokottnál több a vis maior a hallgató részéről: influenza, költözés, lovas baleset… Egy leendő állatorvosnak legyen acélos az egészsége: ha már mindenképp megbetegszik, semmiképp sem a szent vizsgaidőszakban tegye. Ráadásul a szokott kis trükkök is nehezebben érvényesíthetők vele szemben: ha például szeretnénk a nemkívánatos elemet újabb fél évre távoltartani falainktól, hogy nem érkeztetjük időben a hivatalos bírósági vagy egyéb papirost, s ő behozza személyesen, akár őrző-védővel is kivezettetjük. Normális hallgató nem szaladgál az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz; s nem firtatja azt sem, miért érvényesül más gyakorlat a fizetős külföldi diákokkal szemben, akik a nemzetközi akkreditációs gondok miatt egyébként is hajlamosak továbbállni egy házzal: például a kassai egyetemre. S itt volt az ideje az egyetemi internetes fórumot is berekeszteni, mert fekete bárányunk csak a rossz hírét kelti a karnak a tudálékosságával, a paragrafusok és mindenféle szabályzatok folytonos citálgatásával…
Az eset középpontjában az elektronika áll; az elektronika mögött meg az ember. Szép új világunkban a vizsgákra a világhálón át kell jelentkezni, ám az alkalmazott rendszer, illetve annak kezelése a jelek szerint korántsem tökéletes. Tény viszont, hogy a tanulmányi dékánhelyettes, illetve a kari hallgatói felülbírálati bizottság 2005 tavaszi elbocsátó szép üzenetét, amelyet „tanulmányi elégtelenségre” hivatkozva hozott meg, a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette, s kötelezte a kart új döntés meghozatalára. A bizottság – amelynek tagjai egzisztenciálisan nyilvánvalóan egytől egyig függenek az egyetemi vezetéstől – pár hónappal a szabott határidő után azért összeült, s meghozta ugyanazt a döntést, amit először: nem állította helyre a hallgató jogviszonyát. Az egyetem a bíróság kifogásait formainak tekintette, a felperes tartalminak. Polgári perben lehet végrehajtást kérni, államigazgatási perben viszont nincs rá precedens, mert mindig végrehajtották a Legfelsőbb Bíróság ítéletét. Közigazgatási eljárásban a Legfelsőbb Bíróság nem hozhatott új döntést az egyetem helyett, nem állíthatta vissza a hallgatói jogviszonyt.
A tekervényes ügy lényege, hogy az elmulasztott vizsgaidőpontok nem mindenütt voltak fedésben a számítógépes nyilvántartással, a dékánia azonban ragaszkodott és ragaszkodik a saját csalhatatlanságához. A felülvizsgálati szerv, a kari hallgatói bizottság viszont a bíróság szerint törvénysértően működött, s a vizsgaszabályzat sem állta ki a jog próbáját. Határozatukat megsemmisítette, de akkor még jogeljárási hiátusok miatt nem állíthatta helyre az eredeti állapotot. A hallgatói jogviszonyt egyébként is minden józan megfontolás szerint, épp az intézmény jó híre érdekében mihamarabb vissza kellene állítani, hogy az autonómia köntösébe bújva ne lehessen feudális jellegű kiskirályságról beszélni. Az egyetemi tévedhetetlenség mítosza azonban a jelek szerint az utolsó vérig való presztízsharcra sarkallja az érintett vezetőket. Az életidegen egyetemi integráció áldásai miatt pedig a rektor valahol távol van, elérhetetlen messzeségben: nem is igen tudja, mi zajlik pontosan ebben az alegységben.
A hallgatónak és családjának persze ez több puszta presztízsharcnál: a körülmények folytán ugyanis a kárvallott diáknak nem csupán újra kellene kezdenie az egyetemet az elégtelen komputerkezelés miatt, hanem még újra érettségiznie is. Más intézményben sem folytathatja hátralévő tanulmányait, hiszen ilyen hazánkban nincsen. Az átgondolatlan támogatási és kreditrendszer miatt pedig az elherdált szemeszterek tízmilliós nagyságrendű pluszáldozatot jelentenének a nevelő család számára, akiknek egyébként a Legfelsőbb Bíróság igazat adott. De nem egyszerű az élet akkor sem, ha az egyetem hajol meg a jog előtt, hiszen a hallgatónak azon a karon kell majd a továbbiakban tanulnia és vizsgáznia, amellyel perben és haragban állt, és ahonnan egy feltételezhető polgári peres eljárást követően többmilliós kártérítésre számíthat a jogtalanul elvett diákévekért. Berberovics Gábor ügyvéd egy ízben még azt is kilátásba helyezte, hogy a továbbiakban eljár majd ügyfelével vizsgázni. Ezen az illetékesek komolyan megütődtek, bár a vizsgák Magyarországon nyilvánosak.
Ha úgy gondolják, hogy ez az eset olyan, mint az állatorvosi ló, amelyen minden lóbetegség megtalálható, nem tévednek sokat. Az egyetemi autonómia nem arra való, hogy a jogtól védje az intézményt, hanem hogy a politika túlkapásaitól óvja. Mindenesetre leszögezhető: egy új, felelős oktatási kormányzatnak bőven lesz dolga, hogy ebben az anyagilag és erkölcsileg is lezüllesztett szférában valamelyes rendet vágjon.