Egy a demagógia

Megjelent egy könyv (Egy az ország), amivel már megint nem tudnak a gyáva és fantáziátlan kormányzati segédcsapatok mit kezdeni. Pedig igazán nem nagy ördöngösség: pár óra alatt én is megírtam róla a magamét. Az illető könyvet Orbán Viktor írta, s mindjárt sztahanovista műszakban dedikálta is a Vörösmarty téri könyvheti sokadalomban. Nyilván úgy terelte oda erőszakkal százával az embereket az autogramosztogatásra, megfenyegetve azokat, akik elmulasztják a zsarnoki audienciát. Ezúttal is megkapta a magáét az ügyeletes megmondóemberektől, hogy mit arcátlankodik oda az igazi írók közé; s mint igazi írónak, a lelkem mélyén hízelgett is e szakmasoviniszta demagógia. Ám ekkor eszembe jutott Winston Churchill enyhén szólva necces irodalmi Nobel-díja, meg (bocsánat) Leonyid Brezsnyev díjözöne a Kis földért, és hivatásom nevében inkább szerényen elhallgattam. Pedig az irodalmi hetilap külön meg is rótta a Magyar Nemzetet, hogy az Orbáné helyett miért nem e sorok írójának a könyvheti kötetét említette az első helyen. Őszinte hála és köszönet a váratlan irányból érkezett ingyenreklámért a szélsőliberális orgánumnak a mostanság igen mostoha sorsú költészet nevében is – de hát a líra mégiscsak líra, ami ilyen vaskos időkben kevéssé versenyezhet a tüzet oltó valóságirodalommal. Orbán könyve ugyanis – senkit ne tévesszen meg a decens, olykor körülményes stílus – a legleplezetlenebb valóságirodalom: arról tudósít a maga esetlen és kétségbeesett módján, hogy a háború óta nem látott slamasztikában van az ország, s akik szántszándékkal vagy merő tehetségtelenségből ide juttatták, nem tudnak, nem akarnak kísérletet tenni arra, hogy kihúzzák onnan.
Szép, egyértelmű beszéd – érdemes volna a politikai feleknek demokrata módjára polemizálni róla, vitaalappá téve a könyv állításait. Látszik, hogy olvasták e közéleti pamfletet (az egyik internetes kritikusa a saját bevallása szerint háromszor egymás után, ami már perverzióra vall); mégsem szólnak hozzá érdemben. Nem tudnak? Nem akarnak? Az egyik világhálós portál fárasztó, türelempróbáló apparátust felsorakoztatva próbálta bizonygatni, hogy a szerintük szerény terjedelmű opus nagy része ollózásokból áll. Ezt az ember először nem érti, hiszen a mottó, az idézet, a kollázs bevett fogása az ilyesfajta könyvírásnak, ráadásul szemlátomást szerzői jogi problémák sincsenek: Orbán túlnyomórészt önmagát citálja. Aztán ráébred, hogy már megint a hálózat lendült működésbe: elő kellett készíteni a terepet a szocialista sajtótájékoztatónak, amely az értelem helyett már megint a zsigeri irigységre apellál. De ha már a nyomtatott és virtuális sajtó ennyire hadilábon áll alapvető feladatával, a naprakész politikai elemzéssel, legalább a miniszterelnököt delegáló nagyobbik kormánypárt vitézkedhetne. Egy demokráciában az érdemi ellenvetés is dolga volna, nem csak a kommunikációnak csúfolt hazudozás. Rámutathatna, hol téved, hol csúsztat, hol állít valótlant Orbán. Ám az MSZP ezt nem teszi. A beltartalom helyett inkább – hamisítatlan demagóg megközelítéssel – a honorárium kérdése tölti be sekélyes képzeletvilágát.
Nem tudom, mi történhetett a jó Nyakó Istvánnal, aki hovatovább PhD-zhetne Orbán-gyűlöletbeszédből: talán túlontúl lefoglalta a hajléktalanlét vagy a szanticskai ingatlanbiznisz. Tény, hogy helyette egy másik nyeretlen kétéves, bizonyos Varga László vállalta a kellerista sajtótájékoztatást a legtörpébb tömegpárt részéről. Először azt hittem, valami csoda folytán a legendás kereszténydemokrata politikus reinkarnálódott, de nem: csak a szokásos szocialista névbitorlás folyik minden megkülönböztető betű nélkül. Megnéztem az interneten: ez a Varga László most épp a Fiatal Baloldal elnöke (becsszóra, vannak ilyenek); s rendszerint a Fidesz elnökének vagyonára van beindulva. Szerinte Orbán a vagyonnyilatkozatában tátongó lyukakat akarja betömködni legújabb könyvével, hogy legalizálja „a tisztázatlan körülmények között” született jövedelmeit. A pártrádióban azt is kifejtette: az ellenzéki vezető július közepére ígérte elszámolását budai házának ügyében (mivel akkorra készül el), s lám, galádul írt egy könyvheti könyvet, hogy beírhassa a „hiányzó” összeget a bevételi rubrikába. Varga szemlátomást irigyli Orbántól ezt a szerzői honoráriumot, noha nyugodtan tehetne egy ellenpróbát: bizonyára tündökletes szellemi tartalékait mozgósítva írhatna mondjuk egy vaskos, hétszáz oldalas könyvet, amiért nyilván a Vörösmarty tértől a budai pártszékházig érne a dedikálók sora, s fiatal balfék létére máris gazdagabb lenne a honorból, mint a makulátlan Gyurcsány meg Kóka együttvéve. Ilyen ellenpróba garantáltan nem lesz, így ezúton ajánlom figyelmébe a kényes baloldali elemzőknek, hogy az ifjú szocialisták gyér létszámú nemzedéke minden ellenkező híresztelés ellenére, a jelek szerint alapjaiban megkérdőjelezi a piacgazdaság legfőbb jellegzetességét, a kereslet-kínálat törvényét. Miért fáj Vargának, hogy megveszik Orbán könyvét? Talán csak nem be kellene szerinte tiltani? Tény, hogy így nehezebb lesz a vagyonnyilatkozatok csócsálásával elterelni a figyelmet az elégtelen gyurcsányi kormányzásról; de milyen alapon gondolja a nyilvánosságra tartozónak a könyvkiadói honorszerződést? S a kedvéért talán számoljon el Lévai Anikó is a (sajnos, ha lehet, még kelendőbb) szakácskönyvének bevételével, csak mert egy fiatal balfácánnak nincs valóságos politikai mondanivalója?
Persze számoljanak el – ezen igazán nem múlik. Még csak azt se mondom, hogy kezdjük el azt firtatni: miként gyarapodhat sebesebben az – úgymond – kezelésbe adott sokmilliárdos gyurcsányi vagyon, mióta nem a kormányfő kezeli. De mindeközben lássunk tisztán: a Varga-féle kommunikációs zsiványság már nem egyszerűen „szőlőbányázó” zsigeri gyűlölet, amiért Ferenczi Krisztina-díjakat lehetne osztogatni Orosz József elismerő kézfogásával súlyosbítva. Ez már a politikai vég, a totális szellemi sötétség. Nem tudnak egy épkézláb mondatot összeizzadni válaszul a korántsem tökéletes Orbán-könyv állításaira, miközben milliárdokat költenek a nem létező sikerek propagálására. Vargának például nem fér a fejébe, hogy miként szerepelhetnek idézetek a kötetben Orbán korábbi beszédeiből. Csalás! – visít fel: ez is csak szimpla terjedelemduzzasztás, hogy elfedjék a vagyongyarapító stiklit. Hát tényleg nincs egy normális írástudó a szocialista pártban (most jobb nem jut eszembe: mondjuk az aggastyán Vitányi Iván), aki lehűtené a forrófejű ifjúgárdistát, s elmagyarázná neki, hogy a politikai irodalomban nem érvényes a német romantika eredetiségeszménye? Hogy ami a szépirodalomban hátrány, az a politikában előny? A romantikusok szerint nem volt ildomos ismételni, kompilálni, feldolgozni az elődöket – ám a politikai önidézet a következetesség jele. Nézzétek: ezt mondtam már egy, három, öt éve is…
Az ostobasággal, kicsinyességgel, demagógiával nincs mit kezdeni. Az ország azonban a medgyessysta–gyurcsányista országvesztő kormányzás következtében eljutott abba a fázisba, amikor már nem intézhető el legyintéssel a Varga-féle, tudatosan romboló ifjúkommunista rosszindulat. Erre nincs időnk, nincs energiánk, nincs adóforintunk. Tessék kiállni a tényekről vitázni, ne a flekkdíjakról és négyzetméterekről. Ha a kis Vargának dunsztja sincs az egészről, tessék delegálni valaki értelmesebbet, lehetőleg száz IQ fölött. Engem ugyanis csöppet sem vigasztal, hogy ha a fejünkre rogy az ország, a félre- és mellébeszélő Vargát is betemeti a törmelék.