A hivatalosan háromezres befogadóképességű Tiszaligeti Sportcsarnokba több százzal többen zsúfolódtak be szombaton délután, hogy reményeik szerint láthassák a Szolnoki Olaj férfi kosárlabdacsapatának mennybemenetelét. A hangulat már egy órával a Körmend elleni döntő harmadik mérkőzésének kezdete előtt fantasztikus volt, a szokásos rigmusokat és transzparenseket feldobta egy húsipari jellegű tábla: „Sonka, tarja, karaj, bajnok lesz az Olaj!” A két előző elvesztett meccs ellenére úgy százötven szurkoló elkísérte az esélytelennek tűnő vasi vendégeket is, ők a „Ria, ria, Hungária!”-t kiabálták leginkább, jelezve, hogy csapatuk a riválissal ellentétben magyar magra támaszkodik – főként amerikai legjobbjuk, Leslie súlyos sérülése után. A hangulatot fokozandó – nem mintha szükség lett volna rá –, a csapatbemutatás előtt a Szolnok 1991-es, a hét végéig egyetlen bajnokcsapatának legendáit is parkettre szólították egykori vezetőedzőjükkel, Rezák Lászlóval. Bár abban a csapatban is akadtak légiósok (Tyubin, Abeljanov), arra nem kerülhetett sor, mint manapság, hogy a kezdőben egyetlen honfitárs pattogtat, jelen esetben Cziczás. Ez persze nem szolnoki kórtünet, hanem általános eset, a Körmend „magyarsága” ebből a szempontból üdítő kivétel.
A helyi publikumot mindenesetre nem zavarta, hogy két-két amerikainak (Kelley, Hollins) és litvánnak (Sabaliauskas, Jurkunas) üvölti a nevét, sokkal inkább az, hogy kezdetben az Olaj gépezetébe Trummer homokszemeket szórt hárompontosaival. 15-11-re még a vendégek vezettek, ám az első negyed már 20-15-ös hazai vezetéssel zárult. A játékvezetők a maguk eszközeivel szerényen támogatták a tervezett szolnoki fiesztát, ám igazságtalanság lenne azt állítani, hogy rajtuk múlt a meccs alakulása. A körmendiek a korábbi erőn felüli menetelésben szemmel láthatóan elhasználták testi-lelki tartalékaikat, míg a másik oldal rátalált az arany felé vezető legrövidebb útra. A 17. percben, 39-20-nál hangzott fel először, hogy „Izzik a csarnok, itt a magyar bajnok”, félidőben 43-20 állt az eredményjelzőn. A harmadik játékrészben, 61-32-nél előjött a „Tyú, tyú, tyú, olajszivattyú” rigmus is, Molnár és Kelley pedig néha varázsolt a pályán. Az utolsó negyedben mindkét fél bedobta öszszes kispadosát, a szolnokiaknál Rezák mester fia, Tamás, illetve a ’91-es bajnokcsapattag Tóth Zoltán fia, Viktor is pályára léphetett. Már csak Hollins maradt légiósnak, aki tömte labdákkal tejfelesszájú társait, hogy aztán a végén egy látványos zsákolással stílszerűen lezárja az egyoldalúvá vált mérkőzést (89-54) és a teljes idényt.
Ami ekkor kezdődött, arra nehéz jelzőt találni. A nézőket lehetetlen volt megállítani, bent tomboltak a parketten kedvenceikkel. Kelley a We are the Championst énekelte teljes átéléssel, Hollins ékes magyarsággal üvöltötte a mikrofonba, hogy „Ez Szolnok, ez Szolnok!”, Pór Péter vezetőedző a cseh center, Frána nyakában ülve levágta a gyűrű hálóját, majd kislányát és kisfiát is felvitte magával a dobogó tetejére. Később elnézést kért, hogy részletesebb elemzés helyett inkább ünnepelne az övéivel, de nem felejtett el köszönetet mondani edzőtársainak, a csapatnak és a közönségnek. A köszönet persze neki is jár, hiszen az idén mindent megnyert fiaival, amit lehetett: alapszakaszt, Magyar Kupát, bajnokságot. Jövőre (főképp a nyári légiósigazolások függvényében) bármi megtörténhet itt és a többi csapatnál, de kedvező hír a szolnokiaknak, hogy kulcsemberük, Thomas Kelley jó szívvel hosszabbítana szerződést.
A Tiszaligeti Sportcsarnok csak lassan ürült ki, a legtöbben a városközpont felé vették útjukat, hiszen Szalay Ferenc polgármester (aki edzőként szintén tagja volt a tizenhat évvel ezelőtti első bajnokcsapatnak) pezsgőzést ígért a saját kontójára. A csarnok közeli hotel sörözőjében közben csendesebben vigadott a ’91-es aranyérmesek zöme: Berkics, Tóth Attila, Judik, Horváth és társaik. Ittak a méltó utódok egészségére.
origo.hu
A kutyák életét veszélyezteti ez a betegség
