Kapucsínó

S Z Ó L Ó

Nem „hungarikum”, hogy a hivatásos közvélemény-befolyásolók némelyike időről időre harsány kívánalomként fogalmazza meg állam és egyház szétválasztásának igényét. Az egyház ne politizáljon – mondják, és a categoricus imperativus bizonyos szempontból nagyon is érthető. Csak a következetességgel van egy kis probléma. Hiszen egyrészt határozott kívánalom a magánélet és a közszereplés elkülönítése. A vallást pedig szigorúan a magánügyek kategóriájába igyekeznek sorolni. Legalábbis egyik részről, és elméletileg. Másrészt viszont a tömegtájékoztatás mind intenzívebb érdeklődést mutat a közszereplők magánügyei iránt. És bizony a gazdasági élet irányítói sem mentesek attól a vágytól, hogy – szigorúan a termelékenység növelése érdekében – befolyást gyakoroljanak a munkavállalók privát életére. A beavatkozás sokféleképp történhet; legeredményesebbek talán azok a tréningek, amelyek, a szabadidő terhére, családjuktól szakítják el több-kevesebb rendszerességgel a munkavállalókat.
Érdekes az is, hogy a politikusok nagy előszeretettel mutatnak vallásosságra emlékeztető szokásokat, használnak egyházi kifejezéseket. Nem csak nálunk „imádkoznak” ateista közszereplők nagy előszeretettel, nem csak itt akarják apostolaikat és angyalaikat szétküldeni saját személyes „örömhírükkel”, hasonló jelenségekkel tőlünk nyugatabbra is találkozunk olykor. És hogy teljes legyen a kép, érdemes megemlíteni, ez a lelemény sem politikai privilégium: a modern vállalatirányítási praktikák között a közösségteremtés eszközeként számtalan pszeudovallási módszer szerepel a közös áhítattól és énekléstől, csoporterősítő vállalati himnusztól kezdve a cég zászlójának és egyéb kultikus szimbólumainak tiszteletéig. Nem is beszélve a szervezéstechnikai kérdésekről, ahol talán még nyilvánvalóbb az egyházi minták másolása. Ez persze nem baj, csak tudomásul kell venni: modern világunkban az egyháznak óvakodnia kell még a látszatától is, hogy beleavatkozik a politikába, a politika és gazdaság viszont viselkedhet úgy, mintha egyház lenne.
A negyedik hatalmi ágnak, a tömegtájékoztatásnak nagy szerepe van e kettősség elfogadtatásában. A hét elején például azt olvashattuk egy hazai napilap szalagcímében, hogy „az olasz püspöki kar lassan a kapucsínóról is dönt”. Bár az írásból kiderül, egy olasz humorista véleménye ez, a markáns címválasztást az írás tartalma igazolta, a szerző ugyanis azt ecsetelte: az olaszok sokallják az egyház politikai befolyását.
És persze az se jó, ha az egyház szigorúan erkölcsi kérdésekben hallatja a hangját, hiszen ezzel is beleszól a közéletbe. A közelmúltban a Magyar Nemzet is hírt adott a BBC pedofíliával foglalkozó filmjének olaszországi fogadtatásáról; annak a törvényjavaslatnak a megfenekléséről, amelyik az élettársi kapcsolatokat emelte volna Olaszországban törvényileg egyenrangúvá a házassággal; valamint Piergiorgio Welby temetéséről. Három különböző ügy, amely a katolikus egyház tömegtájékoztatásra és politikára, vagyis két fontos hatalmi ágra gyakorolt befolyását volt hivatott bemutatni. Szakértők szerint a BBC tényfeltárásának apró szakmai hibája az volt, hogy merő tévedésből összekeverte az egyházi jogot a civil joggal, olyan színben tüntetve fel a Vatikánt, mintha politikai erővel igyekezne a botrányokat eltussolni. Olyan tévedés ez, mintha egy vállalati szabályzatot, amely előírja a dolgozók öltözködését, azzal vádolnának, hogy korlátozza a szabadságjogokat. Talán nem meglepő az egyházi tiltakozás.
Eltérő a helyzet az élettársi kapcsolatok szabályozásával kapcsolatban, ez a szándék ugyanis az olasz belpolitikai csatározásokon feneklett meg. Igaz, az egyháznak, mivel mégiscsak erkölcsi kérdésről van szó, határozott véleménye van, és a véleménynyilvánítás jogát talán mégsem kellene elvitatni. És hogy miért nem kapott egyházi temetést a súlyos izomsorvadásban szenvedő, saját eutanáziáját nagy médiakampánnyal követelő Piergiorgio Welby? Mert nem kért. De különös is lett volna e vágy, hiszen a beteg utolsó megnyilvánulásaiban markánsan szembehelyezkedett az egyház tanításával.