Népszavazás-fóbia

Kórosan iszonyodik a hatalmon lévő társaság a népszavazástól, s pszichológus legyen a talpán, aki fel tudja deríteni a valódi okokat. Az viszont egészen biztosnak látszik, hogy a furcsa ódzkodáshoz nagyban hozzájárulhatnak a Kádár-rendszer beidegződései. A kommunista érában ugyanis tűzzel-vassal irtották mindenfajta alulról jövő kezdeményezésnek, különösen referendumnak még a halovány felvetését is, mint ami veszélybe sodorhatná a szocialista demokrácia minden vívmányát, a dolgozó népet. Az öntudatos munkásosztályt még letérítené a lenini elvek, a szocializmus építésének út-já-ról (copyright Kádár János MSZMP-első-, majd -főtitkár).
Persze gondoljunk bele tárgyilagosan: a népfelség elvét – finoman szólva – elutasító, valamint a szűkebb és tágabb pátriájuk véleményalkotásától kategorikusan elzárkózó magas rangú pártfunkcionáriusokat nem csupán a lakosság hangja, de még neszezése is páni félelemmel töltötte el. A hatalomtulajdonosok ritkán riadtak vissza a történelem folyamán attól, hogy belefojtsák a szót a társadalomba. (Vö. „Felköttetem a lordmajort, ha bosszant bármi nesz” – Arany János: A walesi bárdok.) A szakirodalom megemlékezik továbbá olyan még régebbi uralkodókról, despotákról, akiknek idején elképzelhetetlen lett volna az önálló állampolgári megnyilvánulás bármiféle formája. Néró, Caligula vagy Commodus például ab ovo idegenkedtek a plebs, a „populizmus” túlzott térnyerésétől, s idegenkedésüknek a legszélsőségesebben hisztérikus és agresszív formákban – míg el nem kergették őket – hangot is adtak. Az athéni demokráciában még volt intézményes formája az elkergetésnek: az osztrakizmosz. Ennek részeként cserépszavazást rendeztek, amikor a nép cserépdarabokra írhatta fel annak a nevét, akiben zsarnoki, türannoszi, diktátori szándékokat sejtett.
A diktatúrákban elnyomott késői utódok már csak az akasztófahumorban élhették ki politikai kreativitásukat. Nem csoda, hogy manapság a népi humor a Hruscsov–Brezsnyev-éra egyik elfeledett viccéről is letörölte a port. Imigyen: A Parlament falán egyik reggel nagy betűs felirat éktelenkedik, amely a kormányfő-pártelnök beszámíthatóságát vonja kétségbe. Hamar elkapják a tettest, akit hat év hat hónap és hat napra ítélnek. A verdikt szerint hat napot azért kapott a delikvens, mert pontos j-vel írta a hülyét. A hat hónapot azért, mert műemléket rongált. A hat évet pedig azért, mert államtitkot fecsegett ki. A felújított poén némiképp sántít, hiszen az Országház épülete egy ideje megközelíthetetlen földi halandó számára. S az is igaz, hogy a jelenlegi pártelnök-miniszterelnök mentális képességéről még véleménynyilvánító népszavazás kiírása is teljesíthetetlen vállalkozás lenne. S nemcsak azért, mert már rég nem államtitokról van szó. Jelen állás szerint ugyanis ma egyre húzósabb dolog népszavazást tartani még olyan kérdésekben is, amelyekről pedig a laikus, sőt egy jogi analfabéta számára is logikus lenne a referendum engedélyezése.
Az Országos Választási Bizottság éberen őrködik a kormány maradék, oszladozó tekintélyén, és immár a látszatra sem igen ügyel. Arra: nehogy már szó érje a ház elejét, amiért még elvileg független szervezetként nyíltan és harcosan kormánypárti, s nem utolsósorban alkotmányellenes döntéseket hoz. Abszurd helyzet: miután az éves költségvetést érintő kérdésekben nem lehet a társadalmat megszavaztatni, a kabinet vihariramban elfogadtatott egy olyan törvénymódosítást, amellyel a büdzsébe beemeli a vizitdíjat, kórházi napidíjat, tandíjat. Természetesen azzal az átlátszó céllal, hogy az OVB elutasíthassa a népszavazási kezdeményezést. Hiába szólalt meg a köztársasági elnök, aki úgy indokolta az aláírását, hogy a referendumot nem érinti. A meglepetésre szintén megszólaló Veres János pénzügyminiszter is hiába adott szabad utat a maga részéről a kezdeményezésnek az OVB elnöke (!) kérdésére. Az OVB alelnökének, Halmai Gábornak pártos alapú, tendenciózusan államfőellenes és Alkotmánybíróságot ócsárló kirohanásai rosszat sejtetnek. A testület vezetője, Szigeti Péter szervilis megnyilatkozásai sem sok jóval kecsegtetnek a döntés előtt. Megpendítette: találhatnak még új érvet az elutasításra. Holott az AB döntése jogállamban megfellebbezhetetlen.
De mielőtt még bárki abba a tévképzetbe ringatná magát, hogy valamifajta államelméleti modernitásnak, a reformok újabb hajtásának a tanúi vagyunk a népszavazás intézményének negligálásakor, nem árt ismét a mozgalmi múltat felidéznünk. Az 1949-es Rákosi-féle alkotmány ugyanis sok más akkori „reform” mellett felszámolta a népszavazás intézményét. Nem is volt annyira régen: az utolsó állampárti kormányzat azért utasította el a bős–nagymarosi vízlépcső ügyében a referendum kiírását, mert semmilyen törvényi rendelkezés nem volt a népszavazás megtartásáról. Így tehát rögtön helyükre kerülnek a mozaikkockák, miért is ellenzi minden erővel az utódpárti koalíció a népakarat direkt megnyilvánulásait.
Sokasodnak a párhuzamok a kádári ősmodell prominensei és a mai tanítványok között. Az Elnöki Tanács volt az a szovjet mintára kialakított szerv, amely egyfajta kollektív államfőként még a kormány összetételét is meghatározta a pártdirektívák alapján, s az Országgyűlés kiiktatásával hozott törvényerejű rendeleteket. A népszavazás elrendeléséről is egyedül ez a grémium rendelkezhetett – volna. Amilyen kusza kormányzási szisztémát alakított ki a mostani miniszterelnök-pártelnök, megint csak megvalósul az évtizedeken átívelő politikai staféta. A pártállami kabinet tevékenysége éppolyan átláthatatlan volt, mint a mai epigonoké. Egyre több egykori kormánypárti szavazó fordul el a koalíciótól, mondván: összezagyvált, kaotikus lébecolás folyik kormányzás helyett.
Ha a mostani nómenklatúra ízlése szerint kellene értelmezni a törvényi előírást, az égadta világon semmiről sem lehetne referendumot rendezni. A műbaloldali kurzus végül még a megszüntetendő kórházak, iskolák kerítéséből, a vasúti sínekből származó bevételeket is a büdzsé részévé tenné. Milyen szerencse, hogy Hunyadi Mátyás királlyá választásakor még nem működött egy Szigeti–Halmai-féle OVB.
Maga Gyurcsány Ferenc mondta azt nemrégiben: áll a népszavazás elébe, s azt is prognosztizálta, hogy meg fogják nyerni. Hát akkor hajrá, itt az alkalom! Csak nem akarják kivívni a pártelnök nemtetszését az OVB-kliensek, hogy immár nemcsak az alkotmánnyal, az Alkotmánybírósággal, hanem a végrehajtó hatalom fejével is dacolnak? Igaz, Brüsszelben azt is mondta a neokommunista milliárdos: a népszavazást inkább a reformok támogatására tartaná helyesnek. Vészjóslóan dodonai fogalmazással úgy folytatta: harcolni fog, hogy a referendum ne legyen sikeres. Nos, ez azt jelenti, hogy elhagyta az optimizmusa. Nem bízik már abban, hogy az úgynevezett reformok mögé tudja állítani a társadalom többségét. Akkor most mit is akar? A mágnás lassan, de biztosan apadó önbizalmára utal, hogy az átültetett új kormányt az Országgyűlésben be sem mutatta. Az ombudsmanválasztást is őszre halasztották. Titkon a kormányfő is érezheti, hogy a valódi döntéseket inkább minél később – talán már egy új választás után – kellene meghozni. Ám mint tőle magától tudjuk: nem kell félni, nem fog fájni.