Őrségváltás a Downing Streeten

Tony Blairnek tegnap kellett utoljára interpellációkra válaszolnia a brit parlament alsóházában. Utána azonnal a Buckingham-palotába ment, hogy hivatalosan elbúcsúzzon az uralkodótól.

II. Erzsébet királynő ezután hívatta Gordon Brownt, és kormányalakítással bízta meg az utódot, aki első nyilatkozatában kijelentette: új kormányt alakít új prioritásokkal. Blair választókerületében is bejelentette, hogy lemond alsóházi tagságáról, mert rövidesen elfoglalja a közel-keleti kvartett – az ENSZ, az EU, az Egyesült Államok és Oroszország – új különmegbízotti tisztségét az izraeli–palesztin konfliktusban. Az amerikai elnök, az izraeli kormány és Mahmúd Abbász palesztin elnök is üdvözölte Blair kinevezését.
A brit média véleménye megoszlik arról, hogy mi várható a tegnapi távozását jóval korábban bejelentő Blairtől új, nemzetközi szerepében. A korábbi, Washington melletti elfogultságát hangoztató lapvéleményekkel ellentétben a Times szerint Blairt iraki beavatkozása nem teszi eleve alkalmatlanná a közvetítői fellépésre. Blair többször bebizonyította, hogy tud és akar pozitív szerepet játszani a nemzetközi színen. Hibája inkább az, hogy túl sok figyelmet szentel az általános képnek, túl keveset a részleteknek.
*
A brit média általában két nagy sikert tulajdonít a volt kormányfőnek. Az egyik az, hogy megmentette a Munkáspártot attól a sorstól, hogy elavult marxista és szindikalista szólamok és gesztusok miatt örökösen ellenzékben maradjon. Blair „Új Munkáspárt” cégérrel korszerű szociáldemokrata pártot teremtett, Gordon Brown segítségével átalakította pártja korábban dogmatikus gazdaságpolitikáját, és széles körű, nagyszabású reformtervet dolgozott ki a „jóléti állam” legfontosabb szervei számára, habár ez a terv újra meg újra kisebb-nagyobb gyakorlati vereségeket szenvedett az érintett szervek és dolgozóik ellenkezése miatt. A BBC Blairről szóló műsorában egyik volt konzervatív vezető a másik után adózott elismeréssel Tony Blair rendkívüli személyi varázsának, amellyel maga mellé tudta állítani a lakosság nagy részét, és kivételes parlamenti vitakészségének, amellyel leszerelt minden támadást.
Sem Blair párthívei, sem ellenfelei nem kételkednek abban, hogy népszerűségének és hitelének végzetes hanyatlását az iraki beavatkozás idézte elő. Ezt még azok sem vonják kétségbe, akik annak idején szívvel-lélekkel helyeselték, sőt ma is helyesnek ítélik ezt a döntést. Éppen a beavatkozás kezdeti népszerűsége okozta Blair későbbi népszerűtlenségét: annak idején a miniszterelnök olyan érvekkel állította maga mellé az alsóházat és a közvéleményt, amelyek hamarosan hamisnak bizonyultak. Sokak szerint a miniszterelnök maga is a személye, vezetése, politikája körül kialakult propagandarendszer áldozata lett. Azé a rendszeré, amely a média manipulálásán, tények és események tendenciózusan hamis, túlzott vagy minden reális alapot nélkülöző beállításán alapult.
Tony Blair tegnap a parlamentben kijelentette: őszintén sajnálja, hogy a brit haderőnek milyen jelentős veszélyekkel kell szembenéznie Irakban és Afganisztánban. Hozzátette: tudja, hogy sokan hiábavalónak tekintik ezt a kockázatot, ő azonban nem, és soha nem is fogja. Az amerikai elnök szerint a távozó brit miniszterelnök és az ő közös „pozitív örökségének” fog bizonyulni az iraki háború. George Bush a The Sun bulvárlapban emlékezett vissza a Blairrel folytatott együttműködésére, és azt mondta: „önmagában is nemes gesztus” 25 millió embert kiszabadítani a zsarnokság szorításából.