Szalámi vékonyan

Márciusi levelében joggal háborodik fel Csoóri Sándor azon, ahogy Gyurcsány Ferenc a Művészetek Palotájában – hanyagul rákönyökölve a mikrofonos asztalra – arról oktatta ki a magyarságot, hogy mi is történt 1848-ban annak a bizonyos márciusnak az idusán. Nem a pesti utcáról, hanem a pozsonyi országgyűlés terméből indult ki az a változás, amely alapjában változtatta meg az ország történetét – így a baloldal miniszterelnöke. Nekem viszont – mielőtt a kék cédulás választások és a szocialista forradalom eredendő tisztaságáról is kioktatnának – egy másik, már elfelejtett történelmi időpont jutott eszembe: 1947. június 9. E napon ugyanis koalíciós megállapodás jött létre a baloldal pártjai (a Baloldali Blokkba tömörült kommunisták, szociáldemokraták, nemzeti parasztpártiak) és a kisgazdák, azaz a polgári oldal között.
A paktum – mint azt A XX. század krónikája című vaskos könyvben olvashatjuk – orosz szuronyok nélkül is megpecsételte a magyar polgári demokrácia sorsát. Itt valóban nem az utcáról, hanem a parlament berkeiből indult ki a forradalom.
Az Országos Tervhivatal felállításának és a bankok államosításának elfogadásával a hitelélet teljesen a kommunisták ellenőrzése alá került, a hároméves terv önerőből való finanszírozása pedig azt jelentette, hogy az ország távol marad a Marshall-tervtől, az európai újjáépítési programtól. Halkan és csendben, mint egy áruházi tolvaj, kisurrantunk Európából. Két nap múlva az Egyesült Államok diplomáciája az oroszok szemére vetette, hogy folyamatosan beleavatkoznak Magyarország belügyeibe. Márai Lenint olvasta: „A demokratikus forradalomból azonnal megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomba. Mi a megszakítás nélküli forradalom mellett vagyunk.” S naplójában megjegyezte: „A hazai szociáldemokraták most levegő után kapkodnak… De miért nem olvasták eléggé figyelmesen a forradalom szakkönyveit?” A Veres Péter vezette parasztpártiak országos központja az Operával szemben, az Upor-házban volt. Mit is jelentett az Upor mozaikszóként a pesti élc nyelvén? Azt, hogy „urunk Péter, oltalmunk Rákosi”. Ez elég világos volt.
Az 1947 kora nyarán kötött paktummal megszűnt a kötélhúzás a koalíció két pólusa – a Baloldali Blokk és a Független Kisgazdapárt – között. Az a naiv illúzió, hogy az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés végre szabad mozgáslehetőséget ad a jobboldalnak a szuverenitását formálisan visszakapó országban, csak a szövetségesek rendőri jóságába vetett hit volt, s pont annyit ért, mint paraszti mozgalmak idején a jó uralkodó hamis fikciója. Az új szabályok szerint a labda elgurulása esetén (lásd: Karinthy a fociról) egy-egy kirúgott szemgolyóval is folytatni lehetett a játékot. A kisgazdák vezetői közül Kovács Béla a gulágon – szobra ma oldalnézetben figyeli a Parlamentet, ahogy Károlyié és Nagy Imréé is –, Nagy Ferenc miniszterelnök és Varga Béla páter pedig a nyugati emigrációban elmélkedhetett a kommunista „szalámitaktika” sikerén. A népieskedő Rákosi nemhiába tréfálkozott, hogy a szalámi csak vékonyra szeletelve élvezhető, s hogy kutyából, azaz ellenfeleiből, főképp pedig Sulyok Dezsőből nem lesz szalonna.
A kisgazdák szalámivá válásuknak tulajdoníthatóan elvesztik parlamenti többségüket, és szétverésük után a Magyar Kommunisták Pártja (MKP) a Sulyok vezette s Mindszenty bíboros által is támogatott Szabadságpártra irányítja az össztüzet. A júniusi koalíciós megállapodás pártjaitól nem, az ellenzékiektől azonban írásos ajánlásokat követelnek meg a parlamenti választáson való indulás feltételeként, s módosítják a választási törvényt, szűkítve a választójogot. „Az utcáról a parlamentbe áttett forradalomnak eleve elutasító állásponton kellett lennie az Eötvös–Szalayéktól (még az 1848-as forradalom küszöbén) körvonalazott szabadságjogok többségével szemben” – jegyzi meg okos szervilitással az éppen szétesőben lévő középosztály legnagyobb történésze, Szekfű Gyula Forradalom után című munkájában. (S a kommunistákra kacsintva egy történelmi hasonlattal utal az ellenzékre is, miképp lettek tagjai hitlerista Saulusokból a demokráciát védelmező Paulusokká.)
Rákosi lakonikus: „Túl szélesre lettek tárva a demokrácia kapui”, s keresztülveri a lex Sulyoknak is nevezett paragrafust, amelynek alapján az ellenzék legnagyobb hatású szónokát kizárják a választható képviselők köréből. (A baloldali médiumok ma éppúgy démonizálják Orbán Viktor alakját, mint a végül is emigrációba kényszerített Sulyokét az akkori baloldali sajtó.) Tudja, hogy a középosztály már csak romjaiban létezik, de a parlamenti választások során virtuális vezető szerepe újjáéledhet. Amilyen gyorsan hívta életre a történelem ezt a történelminek is nevezett középosztályt az osztrák–magyar dualizmus idején, olyan hirtelenséggel fog végezni vele a proletárdiktatúra – gondolta. Ebben a kis országban neki, Rákosi Mátyásnak kell rendet teremtenie. A nem épp az orosz túlsúly miatt hirtelen aggódni kezdő Dean Acheson, az Egyesült Államok külügyminisztere mondta, hogy „a Szovjetunió határai mentén iránta baráti érzelmeket tápláló kormányok alakultak, ami lényeges követelménye mind a Szovjetunió biztonságának, mind a világbékének”.
Kizárólagos pozíciókat szerez a baloldal – pontosabban az MKP – az augusztusra kiírt választások előtt az 1945 óta szilárdan kézben tartott rendőrség és belügy, az igazságszolgáltatás és a gazdaságirányítás mellett a választási bizottságokban is. Az egyoldalú stabilizáció következtében Magyarországot a szovjet érdekeknek megfelelően kiszakítják a világpiac áramából, amikor július elején a képviselők elfogadják a hároméves tervet. S bár Madách Tragédiája a háború utáni magyar színjátszás igazi nagy sikerét hozza, gyorsan indexre kerül „pesszimizmusa” miatt. (Előadását a kommunista pártfunkcionáriusok 1956-ig csak diák színjátszóknak engedélyezik.) Beindul minden szépségével a szocreál: Horváth Márton a Szabad Nép élén az irodalmi folyóiratok – Válasz, Újhold, Magyarok – ellen hangolja a politikát.
A választási törvény módosítása végzetesnek bizonyult, hiszen azok, akik a választás napján nem tartózkodtak a lakóhelyükön, névjegyzékkivonat felmutatásával – amely színe miatt kapta a kék cédula elnevezést – bárhol az országban szavazhattak. E kommunista ihletésű javaslat ellen sem a kisgazdapárt, sem a szociáldemokraták, sem a nemzeti parasztpártiak nem emeltek kifogást. Idősebb Antall József a kisgazdák színeiben ugyan utalt rá, hogy eredetileg fölöslegesnek találták a rendelkezést, de Gerő Ernő (MKP) megnyugtatta őket, hogy itt pusztán a vasutasok s más szolgálati úton lévő emberek érdekéről van szó. Miután Rajk László belügyminiszter (MKP) kijelentette, „lehetetlenség a visszaélés”, a javaslat keresztülment. S mentek aztán augusztus végén a kék cédulás pártkatonák is. „Ötven jó csepeli elvtársat kérünk 31-re Zemplénbe. Ittlétük a párt választási győzelmét biztosítja… Szombaton este 11–12 között érjenek Sátoraljaújhelyre. 100% bolsikat kérek. Kb. húsz helyen fognak szavazni” – idéz egy Kékfénybe illő kérést Szerencsés Károly a Blue System című tanulmányában.
A parlamenti választásokon a kék cédulás csalásoknak köszönhetően az MKP 22 százalékot kap. Az általa vezetett Baloldali Blokk még így sem éri el az abszolút többséget, be kell érnie 45,5 százalékkal. A teljesen szétesett, mindössze 15,4 százalékot kapott, 1945-ben még abszolút többséget elért kisgazdák a magyar választások történetének talán legnagyobb vereségét szenvedik el. A párt nagyválasztmánya mégis a baloldallal való koalíció s a kormányon maradás mellett dönt, holott a polgári ellenzék pártjai a kisgazdákkal együtt 54,5 százalékos többséget tudnának alkotni. A paktum működik, nem a józan ész. „Osztályok, felekezetek, fajták, mindenki gyűlöl mindenkit… ebben a légkörben nehéz élni” – írja Márai. Rákosi pedig ravasz, nyájas és diplomatikus. Az egész országot eluralja az a furcsa, idegborzoló hangulat, amelyhez a moszkvai emigránsok mintegy lételemükként hozzászoktak. Változott a színpadkép: elérkeztünk a sztálini falanszterhez.