Széki pacsirta

Olvasókkal találkozván többször felemlítették: hiányzik a szombati számból Illés Sándor írása. Aztán kérdezték azt is, hogy él Sanyi bácsi, eszébe jutnak-e azok, akik az ő írásával kezdték a lapot.
Felkerestem idős kollégámat, beszámoltam róla, mennyire hiányolják emberséges sorait az újságból, de legfőképpen arra voltam kíváncsi, hogyan is telnek a napjai az első Mikszáth Kálmán-díjas író-újságírónak. Mint mindig, most is megörvendeztetett valami váratlan mondanivalóval.
„Megkeresett Németh Miklós Attila, közös barátunk, hogy írnék-e ajánlást a könyve elé, mert régen elhatározta, hogy engem kér előszóra. Elnevettem magam: hiszen te tudod a legjobban, hogy írni már nincs erőm – mondtam neki. Akkor mondjam el, amit gondolok, ő lejegyzi, mert az nem lehet, hogy ne legyenek a kötet bevezetőjében az én megígért szavaim. Hozzáláttunk. Sokat nevettünk, mert javítottam is, de végül is elkészültünk. Magam is megörültem, mikor elhozta a könyvet, amihez én »mondtam« a bevezetőt. Tovább tartott, mint ha magam írtam volna.
Sokat gondolkozom mostanában a különös időjáráson. Eszembe jutnak a hajdani nagy forróságok, esők. Valamikor Temerin történetét kutatgattam, és előkerült az 1852-es év, amelyben az akkori község egyik legszomorúbb nyári napját jegyezték föl. Pusztító jégverés sújtotta a falu teljes határát. Illés napján történt, július 20-án. Kétségbeestek az emberek, mi lesz velük? Tudod, mi volt az első gondolatuk? Ezt a szomorú napot úgy emlegetjük meg igazán, ha beírjuk a falu történetébe: ezután ezen a napon senki ne dolgozzék! A templomban legyen emlékező mise, akármilyen hétköznapra essék is. Megtartottuk.
Arról is akartam beszélni nektek, hogy lefordították az Akikért nem szól a harang című könyvemet angolra. Most várom a megjelenését. Szeretném még kézbe venni az egyik legfájdalmasabb időket hordozó művemet. Negyvenezren estek áldozatul a Bácskában az 1944-es esztelen gyilkolásnak. Róluk sokáig beszélni sem volt szabad.
Hazulról, Temerinből mindig kapom a híreket. Felhívott egyik unokahúgom, mert beteg lett. Nem tud járni, leesett a lábáról. Aztán a város egyik vezetőjével is beszéltem telefonon, őt lecserélték. Nem az egyetlen, akit félreállítottak. Az ilyeneken sokáig eltöprengek. Hát mi minden kell még az embereknek, hogy jobbra változzanak? Azt hiszed, az ottani többségnek nincs elég baja a saját országával? Tényleg az a megoldás, hogy szorítsunk a másikon, aki a kezünkben van, attól majd könnyebb lesz? Nem szenvedett ezen a kis földdarabon minden kis nép már annyit, hogy jóformán azért is hálásnak kellene lennie, hogy még él?
Nem mondtam neked, hogy megint kimegyek a ligetbe. Egy kedves barátom azt mondta, kivisz a kocsimmal úgy, mint máskor. Ha megyünk, fölteszem szokás szerint a fehér napellenzős sapkámat, a Magyar Nemzet feliratosat. Amikor még magamtól jártam ki mindennap, odajöttek hozzám az emberek beszélgetni. Akkor még minden ismerőst, vagy aki megtisztelt, felállva köszöntöttem, most már mindig mondom, hogy csak így, ülve tudom a kezem nyújtani. Megértik. Tudod, a liget volt az egyik kedvenc időtöltésem helye. Olyan sokat adott. Változó színű faleveleivel emlékeztetett az időre és sok-sok találkozásra, jóízű beszélgetésre.
Vannak azután megmagyarázhatatlan dolgok is az életemben. Egyik reggel arra ébredtem, és ezt még az álomból hoztam, hogyan is mondják szerbül a széki pacsirta nevét. Honnan jutott éppen ez álmomban eszembe? Tudod, a megmagyarázhatatlan dolgok egyszer majd megoldódnak. Ha nem itt, majd valahol odaát.”