Áldás vagy átok?

Hiába a rekordmagasságokba szökő, a napokban már hordónként 77 dollár körül járó nemzetközi olajár, a hatalmas bevételek sok esetben véres polgárháborúkat és diktátorokat támogatnak Afrikában. Különösen igaz ez Szudánra és Szomáliára, ahol egy, a média által elfelejtett háború dúl – hivatalosan a terrorizmus ellen, a valóságban pedig az olajlelőhelyek koncessziós jogaiért.

Tovább növekszik a világ olajigénye a következő esztendőkben – jósolják egybehangzóan a különféle elemzések. A fekete aranyban gazdag afrikai országok számára elvileg jó kilátásokat rejthetnek az előrejelzések, az eddigi tapasztalatok alapján azonban csak kevés államnak adatik meg, hogy tartós gazdasági növekedési pályára állíthassák gazdaságukat a mesés bevételeknek köszönhetően. Az évek óta polgárháború dúlta Szudánban például az olajjövedelmek impozáns, évi 6-7 százalékos GDP-növekedést hoztak, Afrika egyik leggyorsabban gyarapodó államává téve a koldusszegény Nílus menti országot. Ám eközben a kelet-szudáni dárfúri régióban gyilkos háború folyik a helyi olajkincs új kitermelési jogaiért – eddig kétmillió halott és négymillió menekült a mérleg. A hagyományosan észak–déli, illetve vallási ellentéteken alapuló konfliktust tovább olajozza, hogy az energiaexportért kapott dollárokat a szegénység enyhítése helyett jórészt fegyverekre költi el az Omar-al-Bashir vezette rezsim, tovább táplálva az arab milíciák és a helyi fekete lakosság véget nem érő háborúskodását.
Közben a nagyhatalmi politikai porondján is folyik a játszma. Ebben a Szudán kitermelt olajának 80 százalékát megvásárló, az emberi jogok megsértése miatt gyakorlatilag embargó alatt álló Kína és a dárfúri és kartúmi olajmezők kitermelési jogaiért küzdő Egyesült Államok áll szemben egymással. A patthelyzet megoldására a közelmúltban a legrosszabb megoldás született. Az új koncessziós jogokat ugyanis sietve a kitermelésben tapasztalatlan helyi vállalkozóknak juttatták, akik inkább a kormány iránti hűségük, mint szakmai tudásuk révén juthattak a zsíros üzlethez. A helyzetet rontja, hogy az amúgy is elég rossz minőségű szudáni olajat jóval a világpiaci ár alatt lehet értékesíteni, valamint az sem segít, hogy az eladáshoz szükséges olajvezetékek megépítéséhez további tőkére volna szükség. A legtöbb nyugati olajvállalatot azonban visszariasztja az esetleges újabb szankciók veszélye, illetve a dárfúri menekültkérdés rendezetlensége. Az Economist brit gazdasági hetilap szerint 2003-ban a Talisman kanadai cég ezek miatt távozott az országból, csakúgy mint tavaly a Cliveden svájci csoport, miközben Észak-Dárfúrban hat arab cég alkotta konzorcium nyert kitermelési lehetőséget. Az új koncesszió tulajdonosait egytől egyig az előző olajminiszter érdekeltségébe tartozó Hi-Tech Petroleum-csoporttal fenntartott baráti kapcsolatok fűzik össze.
A szudáni helyzet sokban hasonlít Szomáliára, ahol az évtizedek óta tartó polgárháború egyik legfontosabb tétje, hogy ki tartsa a kezében a helyi olajmezőket. Még csak papíron rögzítették azokat a terveket, amelyek szerint az amerikai Conoco, Amoco, Chevron és Phillips cégek szállnának be az afrikai olaj kiaknázásába, amit egyelőre a biztonsági helyzet nem tesz lehetővé. Az etióp segítséggel viselt terrorizmus elleni háború a Reuters szerint „az amerikaiak hallgatólagos beleegyezésével” folyik. Sőt a The New York Times is „burkolt USA-támogatásról” írt a Moga-disuért, a szomáliai fővárosért vívott 16 éves konfliktus kapcsán.