Hajdan erős magyar

Az utóbbi időben szinte naponta érkeznek a statisztikák, elemzések, jelentések a kelet-közép-európai térség gazdasági teljesítményéről, a növekedés tendenciáiról, a fejlődésről vagy éppen stagnálásról. A száraz adatokból minduntalan fejbe csap bennünket egy-egy megalázónak érzett mondat, amit, kicsit túlozva, így foglalhatnánk össze: mindenütt jó, de legrosszabb Magyarországon.
Jó ideje hazánkat tartják a szakértők az Európai Unió beteg emberének, legalábbis gazdaságát tekintve. Legutóbb a Capital Economics londoni makrogazdasági kutatóintézet állapította meg, hogy ez a beteg ember, sajnos, továbbra is gyengélkedik. Pannon pumánk tehát nemhogy dübörögne, hanem éppen az ágyat nyomja valami nehezen gyógyítható vírus okozta nyavalyával. A kormány eddigi intézkedései legfeljebb tüneti kezelésre voltak jók: néhol csillapították a lázat, olykor szűnik a köhögés, s betegünk egy-két tétova lépést is megtesz már, de a krónikussá vált alapbetegséget nem tudták kikúrálni. Nehéz is lett volna persze, mert a legritkább esetben fordul elő, hogy a betegség okozója maga a gyógyulás eszköze lehetne. Márpedig az kétségtelen, hogy a magyar beteg legnagyobb fertőző góca éppen az immár ötödik éve nyakunkon lévő szocialista–szabad demokrata kormány.
Egyre több ember előtt nyilvánvaló, hogy „választott” orvosunk hozzá nem értésével, tehetetlenségével, sunyi hazugságaival, reformnak álcázott sötét zűrzavarával nemhogy a gyógymódot nem ismeri, de még a betegség természetét sem képes diagnosztizálni. Ráadásul mindezért cinikusan elkéri a maga politikai vizitdíját, s még hálapénzben is reménykedik. Az ilyen „orvost” normális országban azon felül, hogy elcsapják, legtöbbször még elveszik tőle hamis diplomáját is; lehetősége se legyen újra valami világmegváltó kuruzslóként kegyeinkért esedeznie.
Magyarország tehát beteg, mint már oly sokszor történelme folyamán. Vannak persze, akik a gyengélkedést még nem ismerték fel, vagy ha igen, egészen jól hozzászoktak a lázhoz-köhögéshez, vagy éppen nagyon is szívesen nyomják a kórházi ágyat.
S persze a statisztikai számsorok, a makrogazdasági mutatók, az elemzők tanulmányai, előrejelzései alig mondanak valamit a hétköznapi embernek. GDP? Mi a fene az? – kérdezhetik joggal. Minden kartotékadatnál többet mond majd egy-egy „méretes” gáz- vagy fűtésszámla télen, a boltokban a hús, a kenyér, a tej árcímkéje, a hovatovább ötvenforintos tojás, a tömeges eladósodás és elszegényedés.
Közelről nézvést tehát sokaknak még megvan a világunk: nekik ajánlanám, hogy távolodjanak el egy kicsit Magyarországtól, s mint aki gépen száll fölébe, úgy nézzék hazánkat. Ha tehetik, utazzanak el például pár napra Romániába – onnan talán élesebben látják a Magyarországon kiütköző lázfoltokat. Románia azért is jó példa, mert sokáig, már a szocializmus idején s a rendszerváltozás után is, ez az ország volt az egyike azoknak, amelyekhez képest mi „bezzegország” lehettünk. Nemegyszer hallottuk-mondtuk, hogy persze, persze, mehetnének nálunk sokkal jobban a dolgok, élhetnénk azért egy kicsit jobban, de hát hallgassunk, Romániához képest… S mindez nem csupán gazdasági-szociális érzékünket kenegette hájjal: benne volt ebben a „Romániához képest”-ben egyfajta kárörvendő lenézés is, hogy ugyan elvették tőlünk Erdélyt meg a Partiumot, mi mégis különbek maradtunk. Nálunk sokkal jobb, modernebb, nyugatiasabb az élet – gondolhattuk, joggal, hosszú ideig. A mi üzleteink, viszonylagos árubőségünk mellett a romániai boltok üresen kongtak, zötyögő-kátyús útjaikon a szegényes, füstölgő Daciák egészen szánalmas látványt nyújtottak az odautazó magyarországinak. Nálunk mindig folyt a meleg víz a csapból; ha felkattintottuk a villanykapcsolót, egészen biztosak lehettünk benne, hogy van áram, s világítani fog a lámpánk. S emlékszünk még arra is, hogy a kávétól kezdve az elektronikai cikkekig Románia polgára mindenre vevő volt, s egy jó doboz cigi is igazi keményvalutának számított a határon.
Hamar felébred ebből a sok évtizedes álomból, aki ma végigautózik mondjuk Nagyváradtól Tusnádig. Különösen az, aki hosszú évek óta nem járt arrafelé. A kátyúk gyakorlatilag megszűntek, jó minőségű, felújított utakon suhanhat gépkocsink. Igaz, autópálya még nincs, de a nehezebb emelkedőkön kétsávossá szélesedik az út a könnyebb haladás érdekében. Erre szükség is van, mert őrületes forgalmat bonyolítanak ezek az utak, egymást érik a személyautók, akárcsak a hatalmas kamionok. A kisebb-nagyobb településeken áthaladva mindenütt építkezéseket láthatunk: hatalmas lakóházakat húznak fel, üzemek épülnek, s már a leendő autópályák nyomai is láthatók itt-ott. A legkisebb faluban is legalább egy panzió vagy hotel várja a vendégeket. S ma már a román pincér sem utálja a magyar szót; gondolom, mindegy nekik, ki hozza a pénzt. Az út menti fogadók, benzinkutak mosdójába lépve pedig utolsó, lesajnáló előítéletünk is lefoszlik rólunk: mindenütt tisztaság, kulturált körülmények fogadják a szükségből betérőket.
Persze a falvakat és városokat járva fájó szívvel sohasem feledhetjük: az egykori Magyarország területén járunk. Annál inkább nem, mert ha más nem is, a helységnévtáblák – románul és magyarul, ahol ez lehetséges – figyelmeztetnek erre. S az is igaz, hogy nyilvánvalóan egészen más ott élni, mint átsuhanni a fél országon. A romániai embereknek – magyaroknak és románoknak – éppúgy meglehetnek a maguk mindennapi bajai, nehézségei, mint nekünk. S tudjuk: magyar testvéreinknek az esetleges gazdasági-szociális problémák mellett más jellegű, s talán nehezebben orvosolható gondjaik is akadnak. Mindemellett mégis úgy tűnik, Románia kezd magára találni, erőtől duzzad, fejlődik, mintha az ott élők s az őket vezetők akarnának valamit, lenne egy álmuk, s lassan úgy húznak el Magyarország mellett, mint réti sas a törött szárnyú gólya mellett.
Pedig az egészen bizonyos, hogy egyik nép sem különb a másiknál, nem dolgozunk mi, magyarországi magyarok sem kevesebbet, sem rosszabbul, mint mások. Nem vagyunk tehetségtelenebbek, s lehetőségeink, ha korlátozottak is – főképpen az ország természeti adottságai s éppen Trianon okán –, arra éppen elegendők, hogy ha nem is a földi paradicsomot, de egy élhető országot teremtsünk. Most azonban Európa daganatai lettünk, beteg ember, akiről sajnálkozva, vagy éppen szemlesütve illik csak beszélni.
Valahol tehát ismét utat tévesztettünk, s szédelgő-lázas fejjel kóválygunk itt, Európa közepén, s a gyakran nagyképűen lenézett szomszédaink immár teljes joggal derülhetnek rajtunk, ha akarnak. A hiba azonban nem a Magyarországon élőkben van, az egészen bizonyos. A hiba a hamis prófétákban, kuruzsló orvosainkban van. Meg egyébként is: az ország népét nem lehet leváltani. Egyszerűbb az áldoktorokat elzavarni, mielőtt végzetessé válik a félrekezelés.
Erdélyből hazafelé jövet betérhetünk az első hazai benzinkútra Debrecen határában. A mosdóban bokáig áll a … mondjuk, víz. Kéz- és egyéb törlőpapír sehol, bűz viszont annál több. Hazaérkeztünk.