Mégis kinek a pénze?

Kísértet járja be Magyarországot, az uniós pénzek hazánk minden gazdasági baját orvosló kísértete. Feledteti a pannon puma kilövését, a régiós fejlődési ütem feléig sem érő magyar GDP-növekedést, az EU-n belül éllovas pénzromlási ütemünket, a polgárháborút átvészelt Libanont leköröző, világranglistán ezüstérmes államháztartási hiányunkat, az euró bevezetésének homályos messzeségét. Már az uniós tagállamok közül szinte egyedüliként nálunk gyarapodó munkanélküliség, a kirívóan alacsony foglalkoztatottság és a szintén régiós dobogós helyezést elérő adóterhek sem számítanak. Jönnek az uniós pénzek!
Eddig ugyan az idei keretből egy fillért sem láttak még sem a vállalkozók, sem az önkormányzatok, de majd jövőre. Akkor majd szinte ránk zúdulnak a források, azt sem tudjuk nagy hirtelen, mire is költsük a brüsszeli pénzesőt. Bajnai Gordon fejlesztési biztos és miniszter társadalmi vitára buzdító kommunikéje szerint már csak annyi a tennivalónk, hogy jól átgondoljuk: a néhány száz fős Ököritófülpösön épüljön-e pálmafás élménypark, vagy a szintén szerény lélekszámú Botykapeterden létesüljön multiplex mozi. Vagy akár fordítva.
Addig is, amíg eltöprengünk a kérdésen, itt van néhány uniós pályázati kiírás gazdaságfejlesztésre: igaz, magas, 60-70 százalékos önrészszel; igaz, évekig garantáltan 10-15 százalékos árbevétel-növekedést kell hozzá garantálnunk; igaz, sok esetben óvadékot kell lerakni a majdan utófinanszírozásként kiutalandó támogatásokra – de örülhetünk. Már csak a megnyert pénz 100 százalékát kell letétbe helyeznünk, és nem a 120 százalékát, sőt Kóka doktor könnyítéseinek hála, egyre kevesebb program esetében kell a megvalósítás után még évekig is fenntartani az óvadékot. A bankok is kegyesek. Felvehetünk hitelt az önrészre, az óvadékra, sőt magára az uniós forrásra is, amíg kifizetik. Ne féljünk az időcsúszástól sem! Bajnai miniszter tavaszi nagytakarítást ígért, és cselekedett is: már egyre kevesebben várakoznak egy évnél tovább a rég megígért EU-s pénzekre réges-rég kifizetett számláikat lobogtatva. Addig is olvasgathatjuk a több tíz millió forintos költségen a sikeres regionális fejlesztésekről megjelentetett, tojáshéjpapírra nyomtatott Bajnai-féle tájékoztatót. A vaskos kötet ugyan limitált, körülbelül kétezres példányszámban került nyilvánosságra, de kis szerencsével vagy fű alatt, némi protekcióval hozzájuthatunk egy szép bőrkötéses darabhoz. Ha valaki vegytiszta, közpénzen megvalósított – „csak” az unió polgárainak pénzéből fizetett – kormányzati PR-fogást vagy túlméretezett költségeket emlegetne, megnyugtathatjuk: Brüsszel kívánsága volt a méltó megjelenés, s az számunkra parancs. Az uniós projektek kommunikálására amúgy is terveztek bő 20 milliárd forintot, ami nem sokkal kevesebb, mint az idei első gazdasági pályázatok összértéke, ám megéri. Egyrészt juthat belőle olyan „sikerarcok” szerepeltetésére, akik potom 300 millió forintért népszerűsítették az EU-projekteket. Egyikük-másikuk ugyan szocialista kötődésű vagy Kóka János egykori üzlettársa, sőt előfordulhat, hogy a finanszírozott projekt egy részén is már lakat van, de az üzenet így is hitelesen „átmegy”. Érdemes pályázni. Ne riasszon vissza senkit az sem, hogy a magyar állampolgároknak az uniós tagsággal járó felzárkózási pénzek idei oroszlánrészéről a kormánypárti többségű regionális fejlesztési tanácsok ajánlására, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség pártatlan rostáján túlesve, maga a kormány döntött.
– Átlátható, tiszta, szakmai alapú elbírálásról van szó – így a kabinet nyilatkozata. Az átláthatósághoz és a tisztasághoz kétség sem férhet: „csak” néhány száz civil szervezet tiltakozott, amiért nem vették figyelembe véleményüket a „társadalmi vitában”, és a magyar GDP jó részét adó vállalatok vezetői és a Transparency International térnek vissza makacsul évről évre az átláthatatlanság problémájára. De hagyjuk őket! A lényeg úgyis a szakmaiság.
A kormány által most elfogadott 271 kiemelt projekt közül 117 alsóbbrendű útfejlesztésre vonatkozik, nem pedig közvetlenül a gazdaság fejlesztésére. Annak ellenére, hogy az újonnan csatlakozott 12 tagország GDP-növekedésében az utolsó helyet foglaljuk el, az uniós pénzek mindössze 12-14 százaléka jut közvetlenül a gazdaságfejlesztésre, de ezt úgyis csak Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke mondja. Ő pedig amúgy is sokat szokott kekeckedni: a parlamentben még azt is nehezményezte, hogy igen nehezen fogható fel gazdaságfejlesztésnek a temetői ravatalozókra elkülönített több mint 300 millió forintnyi EU-pénz. Ami a gazdaságot illeti, inkább maradjunk az egyelőre még életben lévő kis- és középvállalkozások részére az idén kiírt és már lezárt gazdaságfejlesztési támogatásoknál. Az összesen 31 milliárd forintot érő, néhány száz nyertesnek kiosztott forráshoz képest a kiemelt projektként, pályáztatás nélkül, egy szűk elit által elfogadott fejlesztési lista értéke 500 milliárdra rúg két évre elosztva. Parragh egyébként nem rejtette véka a némi plágiummal és cinizmussal elnevezett Új Magyarország fejlesztési tervről alkotott véleményét, hangsúlyozva, hogy az uniós pénzek akkor lennének igazán hatékonyak, ha „jó elosztási szerkezetben és nem pályázaton kívüli, kiemelt projektként, bebetonozva kerülnének elosztásra”. De félre a kétkedőkkel! Bajnai (Wallis) Gordon mindenkit megnyugtatott: a kiemelt projektek esetében „a magánbefektetőket versenyben, pályázaton, az unió szabályainak megfelelően választják majd ki”. Mintha ezt már hallottuk volna valahol. Igaz, egy tárcával odébb, és egy szinttel lejjebb. Az agrárpénzek körül bábáskodó helyi vidékfejlesztési irodák vezetőinek kinevezésekor Gőgös Zoltán államtitkár ugyanis szinte kísértetiesen ugyanezeket a szavakat használta a parlamentben, amikor ellenzéki képviselők azt firtatták: vajon a legalkalmasabb pályázati szakértő-e egy fagylaltos vagy egy karnagy, még ha szocialista hátszéllel vettek is részt a korrekt versenyben. Gőgös akkor azt válaszolta, nem szerepelt a pályázati kiírásban, hogy kormánypárti kötődésű nem lehet a majdani nyertes. Formailag meg is nyugodtunk.
Arról a megfellebbezhetetlen tényről már nem is beszélve, hogy a most elfogadott kiemelt projektek megvalósításáról hivatalosan azért is a kormány dönt, mert azok „országos vagy regionális jelentőségűek”. A kétségkívül remek kommunikációs húzásnak számító „társadalmi vita” nyilván megalapozta, kiérlelte a nagy pénzek sorsáról végül csak néhány ember által meghozott döntést. Kormányzati ajándék-e a valamennyi magyar állampolgárnak uniós tagságánál fogva jogosan járó fejlesztési forrás, annál is inkább, mert a borsos uniós tagdíjat is a közösből fizetjük? Nagyvonalú gesztus-e, hogy ellenzéki városok is kaptak a pénzből? Az önkormányzati választásokat – tetszik, nem tetszik – fölényesen az ellenzék nyerte meg tavaly ősszel. A 23 megyei jogú városból 16 nem kormánypárti kézen van, akárcsak 19 megyéből 18 sem. Ezeket az arányokat pénzosztáskor is illene betartani. Az amúgy is nehéz pénzügyi helyzetben lévő önkormányzatok pedig örüljenek, ha ki tudják gazdálkodni a rájuk eső önrészt, mert ha a szerződéskötéstől számított három éven belül nem valósítják meg a projektet, úgy Brüsszel visszakérheti a támogatás egy részét. De ez már legyen az önkormányzatok gondja.