MI A MAGYAR?

A külső vallásosság konkretizálódási jele ez a templom. Kívül tiszta, belül is rendes, mennyezetén is díszítő festés, nem túl kis orgona, karzat, padok, úrasztal: a református templomok szokásos felszerelése jó karban, tisztán. Az egész: kiállításban, értékben a falu vagyonához és nagyságához mérve nyilvánvaló jele annak, hogy magukénak érzik, és jelentőséget ruháznak rá. A fokozatos felépítés és berendezés áldozatokat követelt a falutól. Ezeket az áldozatokat, amelyeket részben saját maguk kezdeményezéséből hoztak, kellően értékelni tudjuk majd, ha a gazdasági jelenségek szellemi vonatkozásait látjuk. Az első napokban többször kérdeztek bennünket: „hát a templomunkat látták-e már?” A templomlátogatásnál másképpen áll a helyzet. Reggelenkint rövid áhítat volt, s bár aratási idő volt, részben hazajöttek reggelizni a mezőről. Nem fordult elő azonban, hogy valaki benézett volna. Csak iskolás gyermekek vettek részt ezen az áhítaton, akik szünidőben is bejártak a tanítóhoz ismétlésre, házimunkára a reggeli órákban. A vasárnap délelőtti istentisztelet a következő képet mutatta: a falu számba jöhető református lakosából jelen volt egy alkalommal 12 személy (ezek közül: 1 idősebb, 1 fiatalabb ember, 1 öregasszony, 5 nagy lány, 4 gyerek; társadalmi állás szerint: 1 nagygazda, volt bíró, presbiter; 1 pógár, gondnok; 1 pógárpresbiter-feleség; 3 pógárpresbiter lánya; 2 pógárlány, 4 iskolás). Egy másik vasárnap látogatásadata 12 személy (5 pógárlány, 3 ismétlő iskolás fiú, 1 ugyanilyen lány, 3 iskolás). Egyéb információból kiderül, hogy szorgos munkaidő után körülbelül 5–7 emberrel többen járnak istentiszteletre, nagyobb ünnepeken pedig kb. a község fele, főleg a konfirmáltak.
Egyfelől tehát templomot építenek, áldozatok árán is, másfelől nem látogatják. Kizárólag mint vallásos tradíció és külső öntudat jelentkezik itt egy kollektív lelki ténykedés. („Torony nélkül nincs falu” – mondják.) A minden szellemi jelenség önmagában való célérték jellege itt meggyengült. A magyar református parasztság templomba járási hagyománya itt az eltűnés fokán van. Az idősebbek szerint az ő fiatalkorukban még erősen látogatták a templomot. Vejtin és Marócsán még tudnak arról, hogy valamikor reggelente könyörgés volt a templomban, az emberek a mezőről bejöttek, és a templom oldala kapával, kaszával volt körültámasztva. Ma ugyanezek az öregek nem mozdulnak a harangszóra. Mivel pedig a falu többségét ők alkotják, viszont a vallásos érzés, a vallásos életben való részvétel amúgy is főleg két elemnél jelentkezik erősebben, különösen a reformátusoknál: a gyerekeknél és az öregeknél: az öregek paszszivitása döntő módon befolyásolja a külső vallásos élet képét. A gyerekek biztatása is elmarad részükről. Kemsén a templomozás tekintetében számba jöhető gyerekek száma a lakosság számához elenyésző: 9 elemi és ismétlő iskolás. Ezek is részben nyílt parancsra, részben iskolai nyomásra jelennek meg a templomban, még így sem teljes számban (egy fiú orgonát fújtat, 1 katolikus lány erős hangjáért hivatalból kell hogy jelen legyen). […]
Az a társadalmi erő, amely mint közös vallás fogta össze (az eszméltségi fok alatt is) a falvak egy részének vagy egészének népét, Kemsén a legcsekélyebb mértékben sem jelent meg számukra. Egyeseknek az idősebbek közül, akiknek belső vallásélménye még nem tűnt el, ez fel is tűnt. „Elfordult a világ, a háború után inkább. Meg van itt a nép idegesedve.” „Régen a mezőn is levette a kalapját az ember, amikor harangszó volt, s azt mondta: Isten, segélj meg! De most káromkodik” – mondja egy 75 éves pógár. A felesége szerint otthon gyerekkorában, „amikor harangoztak, apám parancsolta, hogy rögtön levenni a kalapot”. „A háború óta van így, kérem, azóta sokat káromkodnak – mondja többek közt egy idős ember –, meg azóta dolgoznak vasárnap is. Akkor az emberek kint voltak, a pápa megengedte az asszonyoknak, mert sok munka volt, hogy vasárnap is dolgozzanak, meg a mi papjaink se mondták, hogy ne, hanem épen ők is megengedték. Azóta így maradt. Ma hiába hirdetik ki, hogy vasárnap nem szabad, lopva is dolgoznak.” A formális vallásosság is eltűnt, amint valamely kritikusabb megpróbáltatás helyzetébe jutott. Az, hogy a háború előtt vallásos emberek, a falu igen kis hányada, szakítottak a külsőségekkel, még a tudat alattról jövő s mechanikus vonásokkal is, mihelyst a többség magatartása megváltozott, mutatja, hogy ez a vallásosságuk sohasem volt mélyen járó és valódi társadalomközösségi erő. Nem közös élmény, hanem közös formalizmus volt a tradíció erejétől támogatva. A példák szemléltetik az effajta jelenségek hirtelen és nyomtalan eltűnését. Ma a vasárnap a dolgozáson kívül is (ami falun addig sem lehetett túl szigorúan megtartva) elveszítette ünnep jelentését. Ebben az irányban egymást öntudatlanul is mentik és támogatják. „Mit csináljon. Kevesen vannak, a munka meg sok.” „Nálunk nem lehet úgy, mint városon”, magyarázzák.
(Elsüllyedt falu a Dunántúlon, 1936)