(minden út Rómába vezet-e…)

Én nem tudom, vajon az a szimbolikus kérdés, amelylyel az ember élete során gyakran szembetalálja magát, hogy melyik utat válassza, okozhat-e súlyos gondot a hétköznapok gyakorlatában. Az az állítás, miszerint minden út Rómába vezet, lényegében a világ bármely településére vonatkoztatható, hiszen az ott élők valami módon, dűlőn, csapáson, ösvényen, mégiscsak el-elmennek és hazatérnek. A minap Sárszentlőrincre kellett mennem, hogy egy kedves helyi meghívásnak eleget tegyek. Lázár Ervinről nevezték el a település új könyvtárát, Mikkamakka és Dömdödöm teremtője ugyanis harmadik elemista koráig ide járt be iskolába Rácegresről, amely nyilvánvalóan a Négyszögletes kerek erdő egyik zugolya, s immár eltűnni készül a múltban. A könyvtár megnyitójára kaptam meghívást.
Bár boldogult riporterkoromból jól ismerem Magyarországot, ezen a tájon még sohasem jártam, így aztán, amikor Simontornyán el kellett döntenem, melyik irányból közelítem meg Sárszentlőrincet, vagy-vagy alapon döntöttem, mivel az autóstérkép szerint mindkét irányból ugyanaz az eléggé kétségesnek látszó állagú út szelte át a falut. Pincehelynél fordultam rá az utolsó, leggyanúsabb szakaszra, ám Nagyszékelyig egy olyan aszfaltút vezetett, amely jólesőn idézte fel a budapesti Bartók Béla út felújítás előtti állapotát. Nagyszékely után az aszfalt minden előzmény nélkül eltűnt, ugyanakkor a dimbes-dombos táj is bezárult körülöttem. Döglesztő hőség volt, hetek óta nem esett eső, az autóm kerekei érintetlen sivatagi homokban pörögtek. Nem is homok volt az, inkább könnyű, szürke por. Olyan sűrűn gomolygott, hogy szinte falként zárult össze mögöttem. A dűlő, mert mi másnak nevezzem, egy kocsinyom szélességű volt, néha szakadékszerűen mélyre ereszkedett, máskor domboldalon kúszott fel, jobbra-balra kanyargott, réges-régi vízmosások szelték át, s olyannyira járatlannak látszott, hogy némi aggodalom fogott el. Visszafordulnom vagy tolatnom lehetetlen volt, mennem kellett előre az ismeretlenbe, kettes sebességfokozatban húzatnom a kocsit, mert minden pillanatban az elakadás vagy az elsüllyedés veszélye fenyegetett. Tíz perc múlva már úgy éreztem, a Dakar-ralin veszek részt, s nem lepett volna meg, ha az egyik bokor mögül elém lép egy meztelen maszáj harcos, és mint egzotikumot, lefényképez a mobiltelefonjával.
Voltam már néhányszor gépkocsival kétes helyzetben. Egyszer egy horgászkirándulás során zsombékra futottam a Körös árterében, s ha nem siet a segítségemre néhány vályogvető roma család, gyalogolhattam volna húsz kilométert. A romákat akkoriban még nem világosította fel jogaikról a liberális magyar baloldal, úgyhogy miután kimentettek a bajból, alig akartak tőlem pénzt elfogadni. No de, most köröskörül nem volt egyetlen lélek, csak valahol a messzi távolban látszott egy elhagyott silótorony. Ünneplőruhámat szépen átitatta a por, ellepte a műszerfalat, egy idő után tele lett vele az orrom és a szám. Egy-egy fácánkakas szaladt át méltatlankodva, hogy mi a francot zavargok itt, ahol még a madár se jár. Már fogalmam sem volt, egyáltalán eljutok-e valahová. Felrémlett bennem, mi lesz, ha szembejön velem egy jármű, vagy ha tényleg a Dakaron vagyok: egy dromedár. Talán öt kilométernyi lehetett ez a lidérces út. Végtelennek tetszett. Aligha tekinthető véletlennek, hogy egy ilyen utazás végén az első lény, akit az ember megpillant, egy roma gyerek. Most is ez történt. Óriási porfelhőt húzva maga mögött a kocsim begördült egy falu legszélső házai közé, egy cigány fiú éppen vízért ment a kútra, gyönyörű kék csöbörrel. Fuldokolva kihajoltam az ablakon, és megkérdeztem, hol vagyok. Sárszentlőrincen, felelte a srác. Szerencséje, hogy most egy csöpp sár sincs. S hol a község közepe? Itt jobbra, válaszolta, alig száz lépésnyire.
S ott valóban ünneplőbe öltözött emberek vártak a könyvtárnyitásra. Egy kedves hölgy körömkefével megtisztogatta a ruházatomat, miközben én abszolút Dömdödömnek éreztem magam. Hogy nem lett volna-e jobb gyalog bejönnöm a pusztáról, miként egykoron Lázár Ervin tette, én nem tudom…