Ördög harapta fű

Otto Brunfels (1489–1534) karthauzi szerzetes, orvos és botanikus a reformáció térnyerése idején úgy döntött, hogy elhagyja rendjét és vallását, és a hitújítás hívévé szegődik. Bizonyára sokféle problémája és konfliktusa volt kolostorában, amelyeket csak súlyosbított gyenge egészsége, amely képtelenné tette arra, hogy megfeleljen a karthauziak szigorú regulájának. Ráadásul talán magát a szerzetesi pályát is inkább kényszerből, családja rossz anyagi helyzete miatt választotta, semmint hivatástudatból. Mindenesetre kora humanistáival, különösen Ulrich von Hutten lovaggal való ismeretsége után, 1521-ben a gyökeres szakítás útjára lépett, megszökött a strassburgi monostorból, és Luther követője lett.
Pár évet lelkészként töltött, majd iskolát nyitott Strassburgban, hogy pénzt kerítsen tervezett orvosi tanulmányaira. Az „üzleti terv” bevált, és a megszerzett jövedelem segítségével kilenc évig csak a medicinai stúdiumoknak szentelte életét, majd Bázelben orvosi diplomát szerzett. Hamar híres és keresett orvos lett, Bern városától tekintélyes jövedelmet kapott.
Ennél talán fontosabb, hogy a katolicizmussal szakító döntésének tudományos konzekvenciája is lett, ugyanis nemcsak Rómával fordult szembe, hanem a középkor nagy természettudósa, a dominikánus Albertus Magnus (1193–1280) növénytani nézeteivel is. Brunfels voltaképpen a pestis gyógyszerét kereste, s azért akarta megismerni a növények világát, hogy megtalálja a gyógynövényekben a nagy járványok leküzdéséhez szükséges hatóanyagot. Természetesen tévúton járt, a tomboló fekete halál nem fékezhető meg növényi kivonatokkal, sőt maga a iatrobotanika (orvosi botanika) is zsákutcát jelentett, ám a növénytan rendszerének újragondolása szempontjából mégis fontos állomás volt Brunfels munkássága; növénytana egészen Linné felléptéig az egész világon elfogadott volt. Nem véletlen, hogy Carl von Linné (1707–1778) a botanika atyjának nevezte nagy elődjét.
Persze ne gondoljuk, hogy mai értelemben vett teljesen új felfedezéseket találunk vaskos könyveiben. Voltaképpen két fontos újítás köszönhető neki: Herbáriumát Hans Weyditz festőművész metszeteivel jelentette meg, így Brunfelsé az első nyomtatásban is megjelent botanikai munka, amely élő növények képeit tartalmazza. Ez rendkívül praktikus ötlet volt, hiszen a kép segítségével sokkal könnyebb azonosítani egy-egy növényfajt, mintha csupán a leírásra hagyatkoznánk. A másik újítás pedig a különféle névalakok rendbetétele volt, a korábbi klasszikus növénytani és orvosi munkák pontos idézésével szintén a nevek területén mutatkozó zűrzavarban sikerült rendet teremtenie. Egyébként többkötetes munkájának magyar vonatkozásai is vannak; a legfontosabb, hogy mellékletként közli a magyar II. Ulászló király orvosának, a ferrarai születésű Giovanni Jacopo Manardónak (1462–1536) a jegyzeteit. Ennélfogva nemcsak Elzász-Lotaringia növényei ismerhetők meg a munkából, hanem valamelyest a magyarországiak is.
Nem csoda tehát, hogy Brunfels munkái magyar orvosokhoz is eljutottak, és használatban voltak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. A műveit tartalmazó egyik kolligátumba az 1534-ben nyomtatott Onomasticon medicinae-t és a herbáriumköteteit gyűjtötték egybe. A könyvön tulajdonosi bejegyzés nincs, csupán egy monogram és egy évszám utal valamely hajdani possessorra: 1564, CTM. Ebből nehéz lenne kideríteni, kié is volt az öt munka, az azonban biztos, hogy sokan használták, méghozzá hozzáértő emberek. Két-három kéztől származó lapszélbejegyzéseket olvashatunk, s egy XVII–XVIII. századi olvasó csaknem valamennyi növény rajza mellé odaírta a magyar névalakokat is.
Talán Melius 1578-ban Kolozsváron megjelent herbáriuma figyelembevételével történt e magyarítás, de olyan növényneveket is olvashatunk, amelyek nem találhatók meg a debreceni református prédikátor könyvében. Némelyik névalak ma is használatos: a kigyofwo, a fekethe nadaly, a fekete hunyor, feyir vizitok – legföljebb a négyszáz éves helyesírás miatt szokatlan betűzgetnünk a bejegyzéseket. A „borju láb avagy Isten szakála” – vagyis a hasznos földitömjén (Pimpinella saxifraga), amelynek vérzéscsillapító hatást tulajdonítottak; vagy az „ördög harapta fwo” (Succisa pratensis), amely a hiedelem szerint rühesség ellen jó, már szokatlanabb név, bár ez utóbbi napjainkban is ismert.
A legnagyobb kérdés, vajon mi szükség lehetett a könyv hajdani használójának arra, hogy a magyar terminológiai zűrzavarban is rendet tegyen Brunfels munkája segítségével, hiszen az orvosi receptek tisztázásához éppen elég volt a latin név, a növények azonosításához pedig Weyditz ábrája. Pontos választ nehéz lenne adni, legföljebb találgathatunk. Lehet, hogy a hajdani használó műkedvelő orvos volt, akinek jól jött az efféle „nyelvi mankó”. Az sem zárható ki, hogy a könyvet tanácsadásra használta egykori forgatója. Ez annál is valószínűbb, mivel a kolligátum egykor a gyöngyösi ferencesek patikájának tulajdonában volt, és a fennmaradt leírások szerint a kolostor lakói közül a XVII–XVIII. században többen foglalkoztak gyógyítással a patika rövid működésén kívül is. Ha pedig egy orvoslásban kevésbé járatos beteg érkezett tanácsért, hiába mondták volna neki a betegségre ajánlott gyógynövény latin nevét. A megmagyarított növénynevekkel azonban nagyon is sokak hasznára válhatott Brunfels munkája, amely hosszabb-rövidebb bejegyzéseivel, utalásaival mára már valódi orvostörténeti érdekesség.