Már öreg este van – mondogatta nagynéném sötétedő nyári estéken a körtefa alatti asztalnál vacsora után, s ez a vacsora után azt jelezte, eljött a lefekvés ideje. A gyerekkoromban a Szentmihály-hegyen tanult kifejezéssel azután Weöres Sándor sokak által ismert versében találkoztam. A költemény elejéből idézek:
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az „öreg este” szószerkezet a köznyelv része. Nem csak nagynéném használta hajdan, meg lehet találni a magyar irodalmi nyelvet leltározó nagy szógyűjteményben, A magyar nyelv értelmező szótárában is. Itt az egyik példamondat, amelyben a kifejezés előfordul, Radnóti Miklóstól való, aki még 1938-ban írta le az Első ekloga végén: „Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, / Alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét”. Tóth Árpád éppen száz esztendeje pedig (követve a költő helyesírását) így használta: „Öregeste ódivatu költők / Bordalait sorba olvasom”. Juhász Gyula lírájában is rá lehet bukkanni a kifejezésre: „Öreg este. Parázs húny” (Képzelt utazások). Mikszáth Kálmán még egyik XIX. század végi karcolatában él vele: „Éppen öreg este van már. Belép az idegen” (Doktor Ferenczi). A nagy Arany Jánosnál hasonló szerkezetet találhatunk: „Így öreg éjfélig / Nyájason az időt hamar elbeszélik” (Toldi szerelme). Persze mások is használják ezt szerkezetet, amelynek jelentését így írja le az értelmező szótár: „vége felé tartó (napszak)”. Tulajdonképpen átvitt jelentésről van szó, hiszen az este vagy az éjfél nem úgy öreg, mint egy élőlény. Az „öreg” szó nagyon régi eleme nyelvünknek, származását az uráli alapnyelvig is visszavezetik, bár van olyan vélemény, amelyik szerint későbbi, s ótörök eredetű. Mindenesetre a magyar nyelv önálló életében nagyon régi, ezért módja volt sokféle helyzetbe kerülnie, sokféle élőlénynek, dolognak, tárgynak vagy elvont fogalomnak lehetett minősítője. Az Erdélyi magyar szótörténeti tárban – eddig éppen egy tucat kötete van már tízezret jóval meghaladó lappal – se szeri, se száma az „öreg” szóval kapcsolatos kifejezéseknek, ezeket harmincat meghaladó csoportba osztotta a szerkesztő. Van itt öreg mézespogácsa, öreg rubingyűrű, öreg medvebőr, öreg bor, öreg süldő, öreg lépés és az „öreg ördög” tudja, még mi nem…
Ugyancsak köznyelvi a „hűvös este” kifejezés, természetesen megtalálható a már említett értelmező szótárban a hasonlókkal együtt: „hűvös reggel, hűvös éj, hűvös szél”. Az éppen Júliába szerelmes Balassi Bálint így írt századdokkal ezelőtt egy fülemüléről: „Az hév verőfénynek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnyékban, / Engemet pediglen gyujt buzgó szerelem” (Az fülemülének szól); ma a köznyelv nem él az í-ző szóalakkal. A szerelmes Csokonai Vitéz Mihálytól is egy példa: „E nyári hűvös estvén / Lillámmal űlök együtt” (A’ Boldogság). Jól ismerjük a szót főnévként is, Arany Toldijának elejét nemrég még minden általános iskolásnak memorizálnia kellett, ebben van: „Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga / Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga”.
Nos: ez „a megszokott kellemes melegnél alacsonyabb hőmérsékletű, kissé hideg (idő, időjárás)” jelentésű melléknév – a példák alapján is látható – semmi különös nyelvi megformálást nem mutat, mint ahogy az „öreg este” szószerkezet sem. A költők, az írók túlnyomórészt a köznyelv anyagát használják nyelvi műalkotások létrehozására. A Weöres Sándor-versből mégis rögtön érezhető a művészi kisugárzás. S ennek egyik elősegítője a ritmikussá tett beszédmód, amelyet az írásos rögzítés nem tud visszaadni. A költő maga megírta, hogy e verse „tulajdonképpen zenei rondó formában van” (ugyanis van rondó versforma is), és két ritmusra épül, egy 3-3-2-esre így: Hűvös és | öreg az | este; s egy 3-2-2-es tagolásra ekképpen: Ködben a | templom | dombja. A teljes versben azután bizonyos dolgok mindig visszatérnek némileg más szöveggel a ritmustagolástól függve. A bonyolult zenei formát, amely e versben magyar nyelvre van hangszerelve, Kodály Zoltán, akivel Weöres munkakapcsolatban volt, nem értékelte; állítólag már a vers címére (Valse triste) rosszallóan kapta föl a fejét. Weöres verse 1935-ben jelent meg kötetben, épp a világhírű magyar hegedűművész, Vecsey Ferenc halálának évében. Vecsey egyik virtuóz szólódarabjának is Valse triste a címe.
Weöres versének első két sorát (hangosan) olvasva arra is fölfigyelhetünk, hogy csak úgy süvítenek benne az „s” hangok, és az olvasó úgy érezheti, mintha ezek is a megszokott kellemes hőmérsékletnél hidegebbet hordoznák. A beszédhangok ilyen, a szó vagy szövegrész jelentéséhez kapcsolódó képzetei általánosak a beszédben is, az irodalmi nyelvben is.
Az első verssor szavai szokásosak és köznyelviek, voltaképpen a költemény második sorában a „venyige” is ilyen, bár ezt a szót Kazinczy Ferenc alig kétszáz éve még nem tartotta versébe méltónak. A „venyige” ma legtöbbször a szőlőtőkén nőtt vesszőt jelenti, korábban és a tájnyelvben mindenféle rőzsét, ágat is. A Weöres-költeményben nyilván a hűvös idő miatt fázik és remeg a venyige teste. E kijelentés nyelvi jellemzőiről talán más alkalommal kellene szólni, ám annyi itt is elmondható, hogy a költő úgy ír a szőlővesszőről, a venyigéről, illetve a testéről, mintha egy személy volna. Ez a megszemélyesítés, az „öreg este” kifejezés és a vele kapcsolatos hatás talán igazolják, hogy a nyelvi szépség egy költeményben már a beszédhangok és a szavak jóvoltából megteremtődik.
otthonteremtés
Újabb részletek az Otthon Start programról
