Mielőtt ezt a kérdést föltennénk Petrányi Zsoltnak, az intézmény eddig főigazgatónak nevezett, szeptembertől ügyvezető igazgatónak titulálandó vezetőjének, el kell tűnődünk azon, egyáltalán jó helyen járunk-e. A Műcsarnok bejáratánál a leghatásosabban megjelenő felirat látogatásunk időpontjában a bécsi hosszú virslit (500 Ft) és a narancsdzsúszt (2 dl 250 Ft) hirdeti, annyi az autóbusz, mint hajdanán az Erzsébet téren, s annyi a kofferes, hátizsákos utazó, mint a Keleti pályaudvaron. Kézenfekvő a kérdés: ez a sok ember mind a Műcsarnokba özönlik? Vagy éppen onnan menekül?
– Még nem özönlenek, és már nem menekülnek a látogatók, a kinti csődület az autóbuszos tömegturizmus kísérőjelensége, amely egyelőre alig van hatással a Műcsarnok életére. De az intézmény képéhez is hozzátartozik a látvány, s e jelenségtől függetlenül is valóban fontos kérdés, hogy milyen az imázsuk a kulturális intézményeknek, hogyan szervezik azt a tágabb értelemben vett vendéglátást, amely nem tartozik a szakmai feladataik körébe. Ez a probléma a harmincas években vetődött fel, amikor Európa-szerte hirtelen elterjedt két újdonság: a vitrin és a nagyáruházak. E változástól ugyanis felborult az emberek időbeosztása. A múzeumoknak, amelyek addig ezt nem tapasztalták, meg kellett küzdeniük a látogatókért. Megannyi kérdés vetődik föl: lehet-e bolt, büfé az intézményben, mennyi időre kell marasztalni a vendégeket? Hadd mutassam meg a Műcsarnok első, tehát éppen száz évvel ezelőtti alaprajzát: már ezen bejelölik, hogy hátul, a kijáratnál büfé kapjon helyet, az egyik oldalterembe pedig be van írva: műelárusító hivatal.
– Ebből mindjárt két kérdés is következik. Az első így szól: miért nem szeretné ön, mint hírlik, hogy sok látogató sok időt töltsön el a Műcsarnokban?
– Nagyon is szeretném, ha sok lenne a látogató, de számomra alapkérdés, miként tudjuk úgy végezni a munkánkat, hogy teljesítsük a Műcsarnok 1894-ben kelt alapító okiratában foglaltakat, azaz a kortárs művek bemutatásában érjünk el sikereket. Hiszen Magyarországon igen nehéz a kortárs művészet nagy alakjaira, akár sztárjaira hivatkozva nyitni a közönség felé.
– Akar egyáltalán ilyen sztárokat? Egy baráti beszélgetésben állítólag azt mondta, hogy nem akar kiállítani ötvenévesnél idősebb művészek munkáiból.
– Ez hazugság. Akik ezt terjesztik, nem látogatják a kiállításainkat. Számomra a művészeti érték bemutatása nem korosztályi kérdés. Korábbi, Magánügyek című tárlatunkon éppen úgy szerepelt ilyen művész, mint a legutóbbi kiállításokon. A látogatottságra három különböző kiállítást említenek példaként: a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége 1956 tiszteletére rendezett Az út című tárlatát, amelyen sok idősebb alkotó vett részt, az Álmok égő tájain című skandináv összeállítást, amely nagyon aktuális műveket mutatott be saját produkcióban, s a C3-mal létrehozott Kempelen Farkas médiatörténeti és kortárs kiállítást. Ez utóbbinak 17, az északi tárlatnak 12 ezer látogatója volt, Az utat, amely csak három hétig volt nyitva, kilencezren látták. Sok ez vagy kevés? A kortárs művészet iránt érdeklődők számát nagyon szeretném növelni, de egy határon túl ez lehetetlen. Húzónevek persze vannak, akadnak olyan sztárok, akik „eurokompatibilissá” tehetik a programot. Az idén szeretnénk megrendezni például Luc Tuymans kiállítását, jövőre bemutatjuk a lipcsei iskolát. De tudomásul kell venni, hogy bizonyos európai hívószavak nálunk még nem eléggé hatásosak.
– Mi ennek az oka? Nem elég informált a magyar közönség, ezért nem reagál a nemzetközileg ismert nevekre, nem értékel másutt közönségsikert arató teljesítményeket?
– Szerintem ennek az elmaradásnak egész Közép-Európában hasonló az oka: az értékbizonytalanság. Az 1945–90 közötti időszakban a hatalom külön kezelte a nyugati és a szocialista művészetet, ami teljes értékválságot, bizonytalanságot eredményezett. De jó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy a nyitás sikeres legyen. Nő a kortárs művészet iránti gyűjtői érdeklődés, és a fiatalok kulturális nyitottsága is biztató.
– Apropó nyitottság. A szélesen értelmezett kortárs művészet fogalmába beletartozik mindaz, ami 1945 után született: a nemzetközi híresség, az évtizedek óta halott Yves Klein, de az olyan hazai nagyságok, mint Bak Imre vagy éppen Molnár Sándor munkássága is.
– Számomra Yves Klein már muzeális érték, ennek bemutatásához megfelelő a múzeumi háttér Budapesten. Ez a kérdés érinti a hazai intézmények szerepvállalását. Elődeim nagy figyelmet fordítottak az idősebb generáció művészetének bemutatására, én viszont inkább a csoportos kiállítási formának tulajdonítok jelentőséget. Tendenciákat, stílusokat szeretnék bemutatni, a Műcsarnok kiváló tér átfogó kiállítások rendezésére, az Ernst Múzeum viszont ideális helyszín lehet ahhoz, hogy életművek egy-egy szakaszát, új sorozatokat, a magyar művészet új termését ismertessük meg a közönséggel.
– Július 1-jétől kellett volna megkezdenie működését a Műcsarnok nonprofit kft.-nek, az időpont várhatóan szeptember 1-jére módosul. Ön most csak az Ernst Múzeum Kht. ügyvezetője…
– Hiller István már aláírta a Műcsarnok nkft. alapító okiratát és az én ügyvezető igazgatói kinevezésemet, a Pénzügyminisztérium is megadta az elvi engedélyt a Műcsarnok mint állami intézmény megszűnésére. Nem szűnik meg azonban az állam felelősségvállalása. A kft. mint gazdasági-jogi konstrukció alkalmassá teszi a Műcsarnokot, hogy szolgáltatásait piacra vigye, bevételeit pedig alaptevékenységére fordítsa. Dolgozunk az összevont intézmény második fél évi üzleti tervén, amely a közhasznúsági szerződés alapja lehet. Augusztus folyamán az új szervezeti és működési szabályzatot is kidolgozzuk. Számomra a szakmai program az alapító okiratban megfogalmazott célként valósul meg, amellett és nem ahelyett építünk ki stratégiát a szolgáltatások megszervezésére.
– A csúszás oka állítólag az volt, hogy nem volt pénz a távozó dolgozók végkielégítésére.
– Tizennégyen nem kívánnak átmenni az új kft.-hez. Mintegy harmincmillió forintot fizetett ki nekik a Műcsarnok a felmondási időre, illetve végkielégítésként, ami valóban okozott átmeneti likviditási problémákat.
– Mennyi pénzből gazdálkodhat a szeptembertől remélhetően valóban nonprofit kft.-ként működő Műcsarnok?
– Tavaly 336, az idén 298 millió forint volt az állami támogatás – az Ernst az első fél évre harmincmilliót kapott. Ebből az összegből a programokra mintegy negyvenmillió forint jut, miközben a szakmai munkára 80-120 millió forintra van szükség. Igaz, ha nagyobb produkcióról van szó, külön költségvetésből jut rá. Az északi kiállítás ötvenmillióba került, a Tuymans negyvenmillió lesz; ezeket a pénzeket csak szponzori támogatásból lehet előteremteni. A jegybevétel ugyanis az olyan nagy sikerű tárlatoknál sem több tízmillió forintnál, mint amilyen a Kempelen-kiállítás volt. Próbálhatnánk növelni, de az a szakmaiság kárára menne. Vannak olyan események, amelyek illeszkednek a profilhoz, egyben jelentős terembérleti bevételt hoznak, mint a Plug – Antik enteriőr vagy a Lakástrend kiállítás.
– Népszerűek, bevételt hozóak, egyben informatívak is lehetnének az úgynevezett szalonkiállítások, amilyeneket sok, a Műcsarnokhoz hasonló intézmény rendez rendszeresen a világban, például a müncheni Haus der Kunst. Az ilyen kiállítások megrendezésének azonban ön makacsul ellenáll. Miért?
– Soha nem álltam ellen, ezt jelzi például Az út című kiállítás is, amely a nagy, csoportos tárlatok egy formája volt. Az ilyen nagy bemutatók rendezőinek a művészeti szövetségeknek kell lenniük, de a megrendezésüket támogatom. A korábbi tapasztalatok alapján úgy ötévente van helye az intézményben a művészeti szövetségek rendezte tárlatoknak. De a műfajok értelmező, szakmai szempontú bemutatása fontos célom nekem is. Több kurátorral, több helyszínen szeretnénk rendezni jövőre például egy olyan nagy kortárs magyar művészeti tárlatot, amely érzékelteti a párhuzamos értékrendek jelenlétét. Jövőre nagy nemzetközi fotókiállításunk is lesz holland kooperációban, szintén magyar résztvevőkkel. Tizenkét magyar fotográfust pedig a Neue berliner Kunstvereinban mutatunk be, Alexander Tolnayval közös rendezésben. Fontosnak tartjuk a magyar művészek külföldi integrációját.
– Ezeknek a terveknek a megvalósításához hogyan teremthető meg az anyagi háttér?
– Mivel a korábbi gyakorlatnak megfelelően költségvetési évben gondolkodunk, ma még fogalmam sincs, mennyi pénzünk lesz 2008-ban. De a nagy kiállítások létrehozását segítő szponzori támogatásra bízvást számíthatunk, az északi kiállítás költségvetésének a felét is céges támogatásból fedeztük.
– A szakmai munka és a gazdálkodás fontos része, hogy hány alkalmazottal működik a Műcsarnok. Jelenleg majdnem nyolcvanan vannak. Nem túl sok ez?
– A működés részleteinek kidolgozása több lépcsőben történik. Az alapító okirat aláírása után létrejön a közhasznúsági szerződés, majd az új intézmény szervezeti és működési szabályzata kidolgozza a részleteket. Tény, hogy a létszámot csökkenteni kell, Nyugat-Európában úgy ötven ember dolgozik a mienkhez hasonló nagyságú intézményben. Bizonyos tevékenységeket ki is lehet szervezni, olykor célszerű külső kurátorokkal dolgozni. A célszerűség azt diktálja, hogy egyelőre az Ernst Múzeum hasonló módon dolgozzon, mint 2000 előtt, azaz nem lesz önálló adminisztrációja, költségvetése.
– Miután ennyi szó esett pénzről, a források hiányáról, fel kell tennem a beszélgetés elején ígért második kérdést: ha már a száz évvel ezelőtti tervrajzon is volt „műtárgy-árusítási hivatal”, miért tiltakozik olyan hevesen az ellen, hogy a Műcsarnok műkereskedelmi tevékenységet is folytasson?
– Azért, mert az európai Kunsthalle-modellhez, amelyet a Műcsarnok is megtestesít, sehol sem tartozik hozzá a műkereskedelemben való aktív részvétel, mert missziójának teljesítése közben nem lehet befolyásolt. Én azt szeretném bemutatni, amit fontosnak tartok, nem pedig azt, amit el tudok adni. A munkánk alappillére a függetlenség. De az is fontos szempont, hogy ne hozzuk lehetetlen helyzetbe a gyermekcipőben járó magyarországi kortárs műkereskedelem intézményeit, a galériákat. Tény viszont, hogy Nyugat-Európában sok helyen szerződést kötnek a nagy intézmények a művészekkel: ha az alkotó elad valamit a kiállított tárgyakból, akkor bizonyos összeget juttat az intézménynek, amely hozzájárult a sikeréhez.
– Ha már újra nemzetközi összehasonlításról, normákról van szó, beszélnünk kell a június 10-én megnyílt velencei biennále magyar pavilonjának tárlatára kiírt pályázat körüli botrányokról. A Műcsarnok igazgatója egyben a biennále nemzeti biztosa is. Nyilván érzékeli a szinte egyöntetű a véleményt, hogy a jelenlegi kiválasztási rendszer megbukott.
– Tény, hogy 2000-ben, amikor demokratikus, pályázati rendszerű formát kapott a magyar kiállító kiválasztása, azt az egész szakma óriási eredménynek, decentralizálásnak, a szakmaiság diadalának értékelte. Én minden hibája ellenére fontosnak érzem a pályázati formát, nem szeretném, ha a korábbi rendszer visszaállna. Most oda jutottunk, hogy pontosítani kell a dolgokat. Szakmai szervezeteket kérünk föl, fogalmazzanak meg szakmai szempontokat a kiválasztáshoz, szigorítjuk, pontosítjuk a kiírást, szabályozzuk a nemzeti biztos hatáskörét, hogy elkerüljük a jogi zavarokat. De azt is meg kell mondani, az idei pályázatnál a gondok egy részét éppen az okozta, hogy sosem látott számban érkeztek be pályázatok, ami mindenképpen pozitív dolog, a bizalom jele.
Vlagyimir Putyin
Putyin közölte a feltételeit
