Templomostrom

Püspöki falu Szent Miklós-plébániatemplomát 1416 nyarán megrohamozták. Nem akárkik: a közeli Pozsony városának hatósága döntött úgy, hogy ostrommal kerít elő két, a templom oltalmába menekült gonosztevőt.
Először szép szóval próbálkozott a pozsonyi különítmény, ám amikor ennek nem volt foganatja, sőt a kaput a benn tartózkodók magukra zárták, a toronyból pedig kőzáport zúdítottak a hívatlan vendégekre, erősítést kértek és kaptak Keppler Péter pozsonyi ispán, Trelets András bíró és a városi esküdteket követő negyven páncélos, kardos-számszeríjas lovas személyében. A jelen levő egyházi személyek tiltakoztak ugyan a barbár tett miatt, mondván: a templom védett hely, ám a pozsonyiak az épületre nyíllövéseket zúdítottak, létrát vetettek az ablakoknak, az ajtókat meg a tetőt betörték, és a két bűnözőt, akik időközben a temetőn át menekülni próbáltak, a magát klerikusnak álcázó Györgyöt és Miklóst fülön csípték, hajukkal ló farához kötve Pozsonyba hurcolták, megkínozták, világi bíróság közreműködésével halálra ítélték, és annak rendje-módja szerint fel is akasztották.
Az ügy hamarosan szentszéki bíróság elé került. Kanizsai János esztergomi érsek pert indított Pozsony városa ellen, nehezményezve mindenekelőtt a templom (és a temető) meggyalázását, továbbá egyházi személyek (klerikusok) elleni világi bíráskodást, ami szerinte kizárólag szentszéki ítélőtábla dolga. Hogy a két gazember valóban klerikus lett volna, nem tudni. A tanúk jó része szerint azok voltak: tonzúrát és papi öltözetet viseltek. Pozsony képviselői azzal védekeztek, hogy György és Miklós közönséges bűnözők – amihez egyébként kétség nem is fért, hiszen rájuk bizonyították: a királyi sókamarából tekintélyes összeget, máshonnan számtalan fegyvert loptak. A bűnjelek egy részét, a fegyvereket meg is találták Pál pozsonyi kanonok házában, akinek Miklós évekig a familiárisa volt. A pénz azonban sosem lett meg.
Esztergomban tartották a pert, ahová a piacenzai illetőségű Vicedomini Máté vikárius beidézte az esztergomiakat. A fő kérdés persze már rég nem az volt, hogy hétpróbás bűnözők-e a klerikusok vagy álklerikusok, ezt senki nem vitatta, sokkal inkább az, hogy a pozsonyi világiak hogyan merészelték semmibe venni az ősi asylumjogot, vagyis a templom szent hely voltát. Az ostrom mélyen sértette az egyház azon kiváltságát, mely szerint a templom védett, ahol nyomorultak és bűnösök menedéket találhatnak, s kizárólag szentszéki törvényhatóság dönthet további sorsukról.
Annak, hogy György és Miklós „igazi” klerikus volt-e vagy sem, anynyiban persze volt jelentősége, hogy a jog kimondta: ha világi törvényszék egyházi személyeket kíván elítélni, a vádlottak eldönthetik: elfogadják-e a városi joghatóságot, vagy inkább a szentszéki törvénykezést választják helyette. A Püspökiben fülön csípett két jómadárnak nem kínálták fel a választás lehetőségét, őket a közönséges tolvajoknak kijáró akasztásra ítélték.
Hogy a furcsa per még kacifántosabb legyen: a pozsonyiak hivatkozhattak Nagy Lajos király azon 1359-ben kelt rendeletére, hogy bármely templomban, kolostorban és temetőben világi hatóság is elfoghatja az oda rejtőzött különlegesen veszélyes bűnözőket, továbbá az 1405-ben kelt azon törvényre is, mely előírja: a város területén elkövetett minden főbenjáró gaztett a helyi ítélőszék hatáskörébe tartozik. Mint látható, a kétféle bíráskodás alaposan összekeveredett, határterületei nem voltak pontosan kijelölve, így utólag is lehetetlen eldönteni, hogy az ostromot választó pozsonyiakat vagy a felháborodott Kanizsai érseket illeti-e az igazság.