A Kádár-kori agymosoda titkai

Munkára fel, / Koncertbrigád, / Termeljünk egy / szimfóniát! – énekli Bodrogi Gyula, aki a hajótörött, ám tettre kész rajzfilmpapagáj hangját adja a Vezetni tudni kell című, 1978-ban készült KISZ-es oktatófilmben, a Filmmúzeum műsorán.
A vezetéselméletre okító animációs film arról szól, hogy a hajótöröttek a nem teljesen lakatlan szigeten a bízvást érkező hajóra várnak. A madár és a szerencsétlenül járt hajó kapitánya kiagyalják, hogy koncertet kell adni a megmentőknek, ki is adják a parancsot, hogy mindenki abból, amit talál, fabrikáljon hangszereket, s azokon aztán Händel Tűzijátékát fogják előadni hamarosan.
Az alaphelyzet figyelemre méltó: a „balos” identitás fontos eleme, hogy a szegényebbeknek, hátrányos helyzetűeknek többet szabad, mint másoknak. Ettől az önképtől a milliárdossá hízott „balos” sem óhajt megszabadulni. A hátrányos helyzet mély átélése és az abból felszabaduló önbizalom (inkább gátlástalanság) még arra is képessé teszi őket, amihez egyáltalán nem értenek, és tehetségük sincs hozzá. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha bölcs és felkészült a nagy tervek megvalósítását vezénylő vezető, jelen esetben a karmester. Mert ha a karmester szabadjára engedi az emberi oktondiságot, lám, mi történik: a buta hajótöröttek kettéfűrészelik a zongorát. Ha túl kemények a parancsszavak, abból meg háborúság lesz.
Ebben a 14 perces oktatófilmecskében, amelyet javarészt a tűrt kategóriába tartozó, másként gondolkodó animációs filmesek készítettek – mivel éhen halni nem akartak –, benne van az MSZMP–MSZP története, működési módja, de rávilágít arra is, miképpen alakult évtizedek során a baloldali párt és a magyar értelmiség kapcsolata. Kádárék nem csupán azért etették volna tenyerükből a művészeket és értelmiségieket, mert féltek tőlük. Rá kellet jönniük, hogy szükségük van nagy nevekre, ismert arcokra, akik hasonlóan ehhez a filmhez, hatékonyan tudják beleverni a nehéz fejekbe a hatalom megtartásának tudományát, eredményesen sulykolják a kommunista „őstörténetet” vagy bármit, amire a hatalomnak szüksége van.
Cserébe nem akarták meggyőzni őket politikai elveikről, nem akartak belőlük sem hősöket, sem elkötelezett párttagokat faragni. Kényelmes helyzetet biztosítottak számukra úgy, hogy mégse legyen olyan nyilvánvaló, kiknek dolgozik és miért. A titkos ügynökök, elhárítók számára készült filmek neves szereplői például afféle pluszjuttatásnak tekintették az ilyen megrendeléseket, amelyek céljáról keveset tudtak, vagy amelyekről hazugságokat mondtak nekik.
A tenyérből etetett művészekkel együtt dolgoztak a perifériára szorított tűrtek, akik ily módon mégis valamilyen alkotó tevékenységfélével foglalkozhattak, és kevésbé érezték, hogy szemek a láncban. Tőlük telhetően a filmekben el is helyezték a maguk kis fricskáit, alig álcázott taposóaknáit, amelyeket ma már csak a korszak avatott ismerője élvezhet igazán.
(Vezetni tudni kell – oktatófilm, 1978., Filmmúzeum, augusztus 7., 11.10.)